Olvastad Victor Hugo híres regényét, A párizsi Notre-Dame-ot? Ha nem, az se baj, ez a középkorban játszódó, a regény eseményit követően egy évvel jeleníti meg elsősorban Pierre Gringoire további életét. Remélem felkeltettem az érdeklődésed, jó olvas...
Üdvözlöm az olvasót Párizsban! 1483-ban járunk, rémlik valami? Az akkoriaknak bizony, hogy rémlett. Egy éve minden megváltozott. A Notre-Dame még gyászolta testvérét és egykori urát. Lüktetett még neki az a sok fájdalom, aminek tanúja kellett, hogy legyen. Kellett, hisz ennek a monstrumnak bármily hatalmas ereje is volt, mozdulni nem volt hatalma, nem, azt nem lehetett neki. Oda volt láncolva egy sajátságos kínzáshoz és nem tehetett mást, mint együtt szenvedett azzal a se ember se állat szörnyeteggel, aki olyan egy volt vele, mint ahogy az anya méhében élő gyermekével. És mikor ezt az élő és élettelen kötelék láncát kettészakította a halál, a Notre-Dame nem maradt ugyan az a gyönyörű templom, ami előtte volt. Ám ezt csak azok vették észre, akik közvetlenül mellette éltek, vele lélegeztek. Feltűnt ugyanis, hogy a templom nem úgy ragyog, mint egy éve még Quasimodoval egybeforrva. Valami kiszakadt belőle. Az élet azonban megy tovább, egy szenvedő templom nem ragaszthatja le a szemeket, zárhatja ki magából az életet. Hamarosan új harangozója lett, bár oly' szoros kapcsolatban többé sosem volt része, mint egykor.
Cloud Frollot is felváltotta valaki, ahogy az élet ezt a kegyetlen tovatűnést megköveteli.
Hogy mi lett a mi kapitányunkkal? Phoebus megházasodott, és akármennyire élvezte az első napokon Fleur de Lys gyönyörű fehér bőrét, imádott gömbölyű vállait, bizsergető hajlatait, olyan gyorsan jött rá, hogy e nő szépsége, kecsessége egyáltalán nem kecsegtet elegendő boldogsággal. A kéj, a vágy mulandó szenvedélyek, ha csak nem érezzük a szeretetet. Phouebus pedig egyedül saját magát szerette, aki nem volt boldog ennek a nőnek és családjának társaságában. Mit tudta ő, mi a szeretet? Ó, ha csak úgy szerette volna, mint Cloud Esmeraldát, már megtalálta volna a boldogság ládikájának rejtett kulcsát. Mit tudott ő a szerelemről? Jaj, ő csak a testi vonzalmat ismerte... Hát még arról az önfeledt imádatról, amit csak akkor értünk meg, ha megnézzük, hogyan bánt Quasimodo Esmeraldával? Mit tudott ő mindezekről? Ő egyedül azt tudta, hogy egy széplány feltüzeli teste minden porcikáját, de a házasság felemészti a szenvedélyt. Ez volt az ő logikája, és épp ezért igen boldogtalanul tengette napjait.
De mit is tehet az, akinek ilyen az életfilozófiája, aki nem szerelemmel, hanem szenvedéllyel él? Persze, hogy a mi kapitányunk házasság után sem gondolta azt az önsanyargató hűséget komolyan. Ő művésze volt az eltűnéseknek, a becstelenségnek, egyszóval mindennek, ami a Szeretők Völgyébe vezette amilyen gyakran csak lehetett.
No, de kanyarodjunk csak vissza a Notre-Dame előtti térre. Egy magas, hosszú, sötétbarna hajú fickóval találjuk szembe magunkat. Ücsörög. Nem egyensúlyoz, nem keres pénzt, nem töpreng, tán nem is filozofál. Kezében toll, két térde közé szorítva tintatartó, kezében papír, mely a fiatal férfit minduntalan idegesítve hajlik el, ahogy kezét gyorsan jártatva írja rá készülő darabjának sorait. Szemöldökét szorosan vonja össze, valami nagyon agyal. Írás közben néha megáll, feltekint, körbenéz, majd visszatér a képzelet világába. Sötétkék kabátja, kockás, szakadta nadrágja, és egy elnyűtt szürke póló öltözéke. Fiatal, homlokán még is ráncok sorakoznak. Lábánál egy kecske fekszik, aki gazdája minden rezdülésére felfigyel. Ilyenkor felkapja két kis aranyozott szarvát, de mindig visszasimul. Ez a különös alak a téren Pierre Gringoire mester a gida pedig a kis Djali.
Ők megmaradtak olyannak, amilyenek voltak. Igazi túlélőként, ha lelkük bele is remegett abba, az 1482-es tragikus eseményekbe, felálltak, és mint a Notre-Dame, élték tovább életüket. Gringoire egy fa tövében kuporgott. Egy pillanatra letette írószerszámait és háta mögül elővett egy nagyobb átvetős tarisznyát (amit addig párnának használt). Az oldaltáska jól meg volt tömve, amitől meglehetősen kidomborodott oldala. Ebben tárolta költőnk az éppen készülő darabja lapjait. A kalamárist és a pennát kabátja zsebébe csúsztatta, vigyázva, nehogy az értékes tinta a még értékesebb papírokra folyjék, a kabátnak véleménye szerint pedig már úgy is mindegy volt, arra aztán folyhatott. Miután mindent gondosan eltett a kecskéhez fordult.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Befejeztem!- rikkantotta fülig érő mosollyal a száján- Ha ezért fizetnek, lesz mit ennem, ha lesz mit ennem, túlélem, ha túlélem, te is túléled, ha mindketten életben maradunk, boldogok leszünk, ó, milyen egyszerű az élet!- örömében csettintgetni kezdett, arca kivirult, szeme szikrákat szólt.
Talpra ugrott, a főtér felé vette az irányt, Djali szökellve, mekegve futott utána. A költő perdült fordult, táncra kélt a kis kecskével, aki boldog volt, hogy végre a papírok mellett ő is kap gazdája figyelméből. Mulatságos volt elnézni kettejük táncát, a boldogság mámoros érzését, az élet apró örömeinek megnyilvánulását. Gringoire a földre kuporodott a gidával szemben és megkérdezte:
- Ugye nem felejtetted még el? Na, Djali, hogy csinál a király?- ez volt az új trükk.
Mióta a költő tiszteletét tette azon a szörnyű napon a királynál, amikor pontosan megfigyelhette, milyen álméltóság őfelsége, ezt gyakoroltatta a kis gidával, hogy valahogy elködösítse annak a napnak kínzó rémképeit.
A Djali fenékre ült, két mellső patájával kecsesen mutogatott, miközben nyakát nyújtogatva méltóságteljesen, de elborzasztó hangokon mekegett, néha földhöz csapta mellső lábát, nyújtogatta nyelvét. A kopott kabátos dőlt a nevetéstől, miközben két kacagás között kedvenc, a királytól tanult káromkodását hallatta.
- Azt a Húsvéti Úristenit! Azt a Húsvéti Atyaúristenit, azt! Azt a húsvétit, hű! Elmehetnék én királynak is, milyen jól ismerem én az ő szava járását! A Húsvéti Úristenit, olyan királyi vér vagyunk mi, Djali! Nálunk még maga őfelsége sem tud szebben szitkozódni, hej! Mi is tudunk ám Húsvéti Úristent mondogatni, igaz, kis gidám? Na hogy csinál a király?
Észre sem vette, milyen hangosan kiáltozik, az arra járók köré sereglettek, nevettek, tapsoltak. Mikor Gringoire látta ezt, hirtelen megborzongott, hisz ezért még a fejét veheti egy kedves besúgó. Ám, amikor látta, mennyire élvezi mindenki, felállt, meghajolt, majd kapva kapott az alkalmon. Kis tarisznyájából egy gondatlanul összegyűrt kalapot vett elő, és körbe szaladt a nézőkön, félő szívvel, nehogy egy pap a szentségelését, vagy egy fanatikus király imádó a király megszégyenítéséért vonja felelősségre. Ilyenre szerencsére nem került sor.
Miután költőnk körbe szaladt a nézőknél, ráeszmélt, milyen summás összeget kaparintott meg azzal, hogy így közhírré tétette a boldogságát, ugyanakkor keményen elkönyvelte magában, hogy ez is megvolt, de ilyet többet soha, most az egyszer megúszta, hát nem kísérti az ördögöt.
Valóban, míg a világ-világ, mindig szeretni fogják azokat, akik a nagyhatalmakat nevetségessé teszik. A gyűlöletben ugyanis mind egyek vagyunk. Utálatban talál egymásra az ember, hisz mindig van kit utálni, és mindig is lesz ok a gyűlöletre. Ilyenek vagyunk mi, hitvány emberek. A szeretetet kilöki a világ, a gyűlölőt pedig befogadja. Ám minden pénznek két oldala van. Akit szeretnek, másnap halálra ítélhetik, és akit utálnak, másnap érte fognak sírni a népek.
