A párizsi Notre-Dame - A történet folytatódik!

Véletlen randevú

Költőnk másnap végig érthetetlenül viselkedett. Mintha megzavarodott volna. A társai csak holmi másnaposságnak tudták be. Pár süket fülekre talált mondat után magára hagyták a szegény filozófust.- Szerelmi bánata volt a barátunknak. Tegnap este az alkoholba fojtotta.- Nem csak volt! Nézz csak rá. Olyan levert, mint aki halálos, gyógyíthatatlan beteg, és halálát várja.- Az ám, szerintem megbuggyant. Nekem mindig is furcsa volt ezzel a költészettel, meg filozófiával, meg tudj' Isten mivel foglalkozott még szegény pára. Azt mondom, teljesen elment az esze.- Már ha volt.- Adjunk neki időt. Reménykedjünk, hogy csak szerelmi csalódás van a dolgok mögött. Én azt mondom, ne temessük, jó cimboránk volt, mióta csak elvette egyik nővérünket.- Aztán megfutamodott és hagyta megdögleni.- Az vesse rá az első követ, aki jobban bánt feleségével. Ez legalább hű maradt hozzá, és nem úgy láttam, hogy egy ujjal is hozzá mert volna érni.- Igaz, ami igaz, holnap meglátjuk, kigyógyult-e, vagy valóban bolond az ürge.Így beszéltek róla. Gringoire ha szerette volna hallani, hallott volna mindent. A zsiványok nem a halkságukról híresek, sem az empátiájukról. De a költő se nem értett, se nem hallott, se nem látott semmit. Úgy tébolygott, mint akit megcsapott az áram, egyesek szerint úgy, mint akit megszállt az ördög. Mások ittasként tekintettek rá és legyintettek. Csak a többi szerelmes érthette volna meg, ha látja nap közben, de köztudott, hogy a szerelmesek a körülöttük elterülő világ felé teljesen közönyösek, és süketnémák.Így telt el a reggel, majd a dél, a délután és az este. Gringoire hozzá volt szokva az éhezéshez, de ezen a napon még csak eszébe sem jutott a hasa után menni. Gyakorlatilag semmire sem emlékezett a napból, mikor este a gyomra egy bődületes korgással felébresztette. A fejéhez kapott. Párszor megpaskolta hideg homlokát, hogy teljesen magához térjen. Megrázta a fejét. Már sötétedett. A költő a lányra gondolt ismét, és az estére, amikor találkoztak, majd a gyomrára. Az éhség győzött, elindult a zsiványtanya felé. Megjegyzendő, hogy a napot egész addig a pillanatig a Notre-Dame terén bolyongva töltötte. Úgy elszállt az idő felette, de ő észre sem vette. Évezredes tapasztalat, hogy a költők magukban beszélnek. Gringoire sem volt kivétel. Nem érdekelte a körülötte nyüzsgő élet, vagy, hogy mit gondolnak róla, kivéve, ha éppen dicsérték, vagy ha egy művét véleményezték. A kritikát hamar kiheverte, a dicséreteknek ugyancsak egy napig volt hatásuk. Szóval beszélt, míg a poros földre meredt tekintete.- Végre kezdem megjegyezni! Már hosszas tévelygések nélkül megtalálom a Csodák Udvarát! Egy éve már, hogy arra lakom. Bizony, akkor csak a szép Esmeraldát, majd pedig a hűséges szerencsét kellett követnem... De régen is volt... Nicsak, rád emlékszem!- azzal a folyó felé fordult- Majdnem beléd öltem magam egy éve! Régi cimbora!De a folyó nem felelt vissza, amivel költőnket vérig sértette. Gringoire megvető pillantást vetett a hullámzó víztömegre majd felsóhajtott.- Újra ugyan az az érzés, még is más. Nem követek senkit, még is látok a szemem előtt egy csodaszép lányt... Az ördögbe az egésszel! Akarom mondani... Azt a Húsvéti Úristenit! De mi lenne vele mellettem? Mi lenne VELEM mellette? A kérdés még is csak úgy teljes, ha mindkét irányból megvizsgáljuk...Djali hangosat mekegett.- Te Húsvéti Úristenit, hogy én mennyire önző vagyok! Szóval, mi lenne vele velem... Igazad van, kis gidám, ne hagyd szédült fejemet a saját sötétségébe zuhanni! De hát mi is lenne? Esmeralda sorsára jutna... Megölnék, elrabolnák, elhódítanák tőlem? Minden bizonnyal, hisz sosem vigyáztam másra, csak önmagamra, meg rád, Djali. Ostobaság! Ha az ember szeret valakit, akkor vigyáz a másik emberre nem? De vajon nem ugyan annyit érzek csupán, mint annál a cigánylánynál? Akkor bizony nem lehetek valami jó férj... No és aztán! Még rosszabb! Nem várná meg, míg elcsábítják tőlem, ő vetne véget a saját életének! Mekkora egy szerencsétlen balfácán vagyok... Nem érdemlek meg egy ilyen tiszta lelkű lányt. Mit csinálnék belőle? Boldogtalant, rongyot, egy kurvát, vagy egy öngyilkost... Megölném a nem létező szeretetemmel... Nem érdemli ezt... Én pedig őt nem érdemlem... Azt hiszem, ostobaság volt az gondolnom, hogy... Hogy... Mit gondoltam, azt a Húsvéti Úristenit?!Azzal nagyot rúgott egy mellette fekvő kődarabba. A kő nehéz volt. Csupán odébb gurult, egyenesen két meztelen láb elé.- Ugyan mit ártott magának az a kő?- Anne!- Sss, ne kiabáljon!- El sem hiszem! Maga követett engem!- Ne haragudjon meg miatta... de ezzel tartoztam a tegnap reggelért!- Ó, ha tudná milyen hálás vagyok, hogy itt van. Hát valóban miattam? Értem? Jaj, mondjon már valamit, könyörgöm!- Beszélek én, ha szóhoz jutok – suttogta a leány.- Ne haragudjon, meg sem szólalok. 

- Rendben. Igen, magát akartam látni.Gringoire ebben a pillanatban úgy érezte, nem tud hinni a fülének, meg kellett, hogy támaszkodjon a kőhíd szélénél, hogy állva maradhasson. Most érezte csak igazán az étel hiányát, és azt, milyen gyenge már.- Hiszen maga alig áll a lábán!- Csak beszéljen hozzám, Anne, rögvest erőre kapok, meglátja.- Ekkora ostobaságot!- zsörtölődött a lány.Bár a sötétben nem látszott, arcára szűzies pír ült ki, és rettegett, hogy ezt a költő észreveszi.- No, jöjjön, itt nem maradhatunk.- Hova megyünk Djali?- mosolygott erőtlenül Gringoire.Amikor az ember az éhségtől félrebeszél, ott már nem segít a szép lányok szép szava. Csak egy kis ehető maszlag, csak ennyi kell neki, de az nagyon.- Menjünk, Pierre, van nálam egy kis pénz, a sarkon veszünk kenyeret- mondta Anne.

Amint Gringoire meghallotta, hogy a szépséges lány a nevén szólítja visszatért belé egy kis energia és a józanész halovány szikrája, így lassan bár, de követhette a karcsú tüneményt, amiről ugyan nehezen állapította meg, hogy álom, vagy valóság, de abban biztos volt, hogy követnie kell, és ez hajtotta őt előre.