s a v e m e (Cameron Dallas hungarian fanfiction)

o n e

A kávémat kortyolgatva elkezdtem
gondolkodni azon, hogy miért is iszom én ezt már-már függőként minden reggel a konyhapult jobb oldalán, egy vajszínű széken, pontban 7:39 perckor.
Keserű, de még is minden egyes reggel lehörpintem, bízva abban hogy erőt ad egy újabb napra, egy újabb stresszel teli 24 órára, aminek a hivatalos elnevezése az hogy nap. Én biztos nem így neveztem volna, ha én találtam volna ki a nevét, már csak azért sem hívtam volna így, mert általában ha napra gondolunk, meglátjuk magunk előtt azt a fényesen ragyogó óriási golyót is, ami a naprendszer központi csillaga, és bevilágítja az egész Földet. Nos, hogy őszinte legyek, az én napjaim sose fényesek, nem is ragyognak, egyszerűen szürkék, unalmasak, és lehangolóak. Nem hívtam volna napnak a napot, sőt magamban még mindig álmodozom róla, hogy egyszer majd megváltom a világot és örökre kitörlöm a szótárakból a nap szót, mert egyszerűen túl pozitív szó ehhez a világhoz, meg se érdemel egy ilyen javarészt mesterséges világ ilyen szót hordozni a hátán. Az is lehet hogy nem is így van, és csak nekem van időm ennyire szörnyen fölösleges dolgokon gondolkodni kora reggel. A gondolamenetem végére rá is jöttem hogy az egész időpocsékolás volt, úgy sem váltom meg a világot soha. És ami azt illeti nem is akarom, mert az is időpocsékolás lenne és valószínűleg borzalmasan unalmas is, nem nekem való munka. Arra is rájöttem hogy az egyetlen dolog a világon ami nem időpocsékolás az az alvás, és ahhoz még egetrengető gondolatokra sincs szükségem, mert megy az anélkül is. Ezért a szememet dörzsölgetve, lábujjhegyen visszalopakodtam a második emeleten lévő szobámba, ügyelve arra hogy senkit se ébresszek fel. Mikor becsuktam magam mögött az ajtót, pár percig még az ajtóhoz szorítottam a fülem, hogy megbizonyosodjak arról hogy tényleg így van, és nem trappoltam végig a házon túlságosan hangosan, aztán örömmel vettem tudomásul, hogy nem tévedek, és még mindenki alszik. Visszadőltem az ágyamba és egy "egye fene, nem fogok egyedül üldögélni reggel 10ig, míg mindenki felkel, mert az unalmas lenne" legyintéssel lehunytam a szememet.