JACKPOT .

PROLÓGUS

Talán már tíz éve annak, hogy először jártam a szöuli nagy cirkuszban. Akkor találkoztam először a legjobb barátommal, aki a mai napig mellettem ragadt. Sosem hittem volna, hogy egy ilyen díva attitűdöt birtokló hiperaktív fiú lesz az, aki kitart mellettem a végsőkig. Na, de ne dicsérjük már ennyire Boot egyelőre. Inkább nézzük mi is történt aznap, amiért évekig biztos voltam abban, hogy léteznek szellemek. No, meg amiért mások évekig őrültnek néztek.

Nagyon hideg téli estére emlékszem, a hópelyhek tenyérnyi golyóbisoknak tűntek az aprócska termetemhez képest. Imádtam az illatot, ami körül lengte a cirkuszt. Vattacukor, édes pattogatott kukorica és cukros, különleges színekben pompázó italok. Szerettem, hogy a bejárathoz egy lampionokkal kivilágított ösvény vezetett. A havon gyönyörűen visszatükröződtek a fények. A nagysátor oldalán aranyszínű fényfüzér lógott. Hideg volt, de a hangulat melegséggel töltötte el a szívem. Csonka családunk volt, de ilyenkor fel sem tűnt, hogy apánk már nem áll mellettünk. Ilyenkor minden olyan mesebelinek tűnt. Az öcsém mindig anyám lába körül ugrándozott, szivárványos „pattoaatottkuki"-ért esedezve. Anyukám persze mindig vett neki egy adaggal, engem pedig egy rózsaszín medvecukorral jutalmazott. Sajnos már az előadás előtt befaltam, míg Jihon az öcsém tökéletes pontossággal beosztotta. A porondmester utolsó szavai közben nyelte le az utolsó falatokat.

Mikor utoljára mentünk az előadásra, hét éves koromban egy duci, rózsaszín pulcsis fiú mellé ültettek. Kerek szemüvege mögül alaposan felmért. Ő látszólag jómódú családból származott, míg én szimpla, márka nélküli túlméretezett pulóverben és ósdi sárga bakancsban ültem. Míg meg nem jelent a cirkusz igazgatója próbáltam nem ránézni, de ő szüntelen bámult. Egy idő után kezdett elegem lenni szóval morcosan ránéztem: - Srác, ha nem hagyod abba én...

- Kérsz? – szakított félbe, miközben felém nyújtotta a csokis mogyoró piros-fehér zacskóját. – Na, vegyél már – rázta meg a kezében tartott ételt, mire pár szem mogyoró a földre hullt.

Meglepett a kedvesség. A fiú kortársaim eddig mindig csak a hajam cibálták, vagy furcsa, dühítő nevekkel illetek. Elkerekedett szemmel elfogadom a mogyorót.

- Köszönöm – mondtam, majd enyhén meghajtottam a fejem.

- Rendben Mogyi dongsaeng, – mosolygott rám – most figyeld az előadást.

Oldalba bökött majd elhelyezkedett. A mogyorót végig kettőnk között tartotta, én pedig bátran elfogadtam. Éreztem anyukám rosszalló pillantását a vállam felett. Nem szerette, hogyha másoktól fogadok el ételt. Főleg ha édességről volt szó. De, én tudtam, hogy ő csak egy gazdag kölyök, akinek alig akadnak barátai, pedig tényleg nagyon kedves. Csak kissé rámenős.

Tömegujjongás tört ki, mikor megjelennek a táncosok. Aranyszín hajuk és barna bőrük volt. A bőrszínű ruhájuk hálószerű anyagból készült, feltehetőleg kínai mintát szőttek rá munkásasszonyok keze. Gyönyörű vörös minták voltak ezek. Minden egyes motívum másképp csillant fel a mozgásra. Csak ámulni tudtam. Ekkor döntöttem el, hogy én is ilyen „égi hercegnő" szeretnék lenni. A hölgyek levették a hálós anyagot, már csak egy felső fürdőruhához hasonlító anyag volt rajtuk, ugyanavval a szemet gyönyörködtető mintával. A táncoló lányokból így légi artista lett, alattuk pedig elefántok másztak át libikókákon.

Ezután jött a Frankenstein-férfi. Végtagjainál varratok voltak, le tudta venni a karjait. Még a lábait is. Ezt nagyon ijesztőnek tartottam, de tudtam, hogy csak szemfényvesztés. Legalább is tíz évég így hittem, de erről majd később.

Ahogy a törpe nőcske és a magas férfi egymást kergették a porban, dühösen csúnya szavakat kiabálva, majd megölelték egymást és sírást színleltek... Ez valahogy gyerekként is mindig meghatott. Anya és apám példájából meg tanultam mennyire nehéz különböző embereket szeretni. Mert rengeteg lesz az összetűzés és a fájdalom, de a szeretet mindezeknél erősebb lesz. De akkor este az én szívemben csak fájdalom volt. Hiányzott egy apai ölelés, hiába nem tudtam soha milyen is az. Tudtam, hogy hiányzik.

Az előadás után felálltam és már indultam volna a családom után, mikor az új barátom megragadta a csuklóm és sejtelmes hangon megkérdezte: - Nem jössz velem megnézni az elefántokat?

Nem akartam vele menni, hiszen még a nevét sem tudtam, s azért nem voltam egy manipulálható gyerek. De a fiú maga után húzott.

- Hol vannak a szüleid? – kérdeztem, miközben kisurrantunk a sikátor egy olyan részén, ahol fel tudtuk húzni a vásznat. Mire kijutottunk a ropogó hóra, már én is kíváncsi lettem. Sosem láttam még elefántot testközelből. És kíváncsi voltam az artisták vajon olyan fenségesek és elegánsak e a földön, mint a levegőben.

Elértük a lakókocsikat, ahol meglátni véltük az egyék táncos hölgyet. A fiú meghúzta a szoknyáját.

- Elnézést! Nem tudja... - Innen már csak teli torokból visítottunk mind a ketten. Ugyanis a hölgy feje a lábunk elé esett. Igazinak tűnt, de nem élőnek. Rémült, nyitott, üveges szemei minket bámultak, a vöröses rúzs elkenődött a nyílt ajkain. Fekete haja a homlokába lógott.

- Gyerekek! – hallatszott egy kiáltás. Anyám kiáltása. A hang felé fordultam, anya dühösen kocogott felém Jihonnal a nyomában. Egy kéz érintését éreztem a vállamon. Még inkább megrémültem, kitört belőlem a sírás. A kéz megperdített, egy fiatal fiút láttam magam előtt. Nálam talán egy esetleg két évvel lehetett fiatalabb.

- A játék babák néha nagyon ijesztőek tudnak lenni – kuncogott kínosan. A tarkóját vakarta, a szemei egészen hasonlítottak az enyémre. Barna, mélyvágású szeme volt, nem volt éppen tipikus koreai szépség, viszont volt benne valami. Valami, amit hét évesen nem tudtam megállapítani, hogy micsoda, de tetszett. Tetszett a hegyes állkapcsa és a telt ajkai. Fekete haja a szemöldöke vonaláig ért. Megsimogatta a vállam, majd felkapta a baba fejét. – Legközelebb jobban vigyázok, hol hagyom – nyugtázza. Mintha semmiség volna felkapta a testet is és egy utolsó fogas mosolyt villantott, megfordult majd elment.

Így találkoztam életem első szerelmével és a legjobb barátommal. Az eset után Boo-val mindketten állítottuk, hogy igazi hulla volt, amit láttunk és a szépfiú igazából egy őrült. De senki sem hitt nekünk, szóval idővel mi is beletörődtünk. Egészen a mai napig azt hittem tényleg nem volt igazunk. Tévedtem.