JACKPOT .

2. FEJEZET

 Dae kinyitja az ajtót, arrébb csúszik, én pedig bepattanok a sofőr mögötti ülésre. Valaki az anyós ülésen is ül. Látszólag egy nő az, talán az anyukája, izzadság csorog le a tarkóján. Nem úgy tűnik, mintha kényelmesen ülne, vagy éppen nyugalomban. Köszönök, de csak Dae mosolyog rám.

- Tudod nem bánunk jól a kívülállókkal – hangja mélyebb a szokásosnál. A sofőr hátra szól, hangja rekedt, ideáig érzem a vasszagú leheletét.

- Hová lesz a fuvar? – mintha nem is hozzám intézné a kérdést, sokkal inkább Daehanhoz, de én válaszolok.

- Csak a domb tetejéig.

- Apád sebész volt nem igaz? – kérdezi a férfi. Ezt meg mégis honnan tudja? A mellettem ülő fiúra nézek, aki kerek szemekkel bámulja a sofőrt. Őt is meglepte a kérdés, de valahogy másképp, mint engem.

- Igen... Ismerte apámat? – csak mert én nem, gondolom, de ezt már kellemetlen lenne kimondani.

- Egy időben együtt dolgoztunk, – szünetet tart – de apádnak túl szűk volt a látóköre. Összekaptunk pár kísérlet miatt és inkább külön folytattuk.

A férfi nagyjából 40 éves lehet a hangjából ítélve. Apám most az ötvenet taposná, ha élne. Egy kissé megrémít, hogy így felismert a férfi.

Daehan a vállamra teríti a kardigánját. Vanília és Playboy parfüm illata van. Jól összehúzom magamon, és tátogok neki köszönömöt. Elönt a melegség és a boldogság. Eddig csak sorozatokban és filmekben láttam ilyen kedves gesztust. Nem gondoltam, hogy egyszer valaki értem is tesz ilyet.

- Honnan ismert fel? – kérdezek rá.

- Olyan illatod van, mint neki – mondja, mire teljesen elönt a frász. Eddig se volt éppen bizalomgerjesztő a szituáció, de most aztán úgy dobog a szívem, mint egy sarokba szorított nyúlnak.

- Meséltem neki rólad... - menti meg a helyzetet Daehan.

Amint felérünk, a dombtetőre kipattanok a kocsiból.

- Köszönöm a fuvart. Holnap látlak – köszönök el, majd megvárom, míg elhajtanak. Konkrétan futni kezdek a vizes aszfalton, egy tócsába is belelépek, amitől átázik a fehér cipőm. Nem nézek rá a nagy sietségben, de lefogadom tiszta sár is lett. Ledobom a nedves holmim az előszobában, már megyek is fürdeni, hogy lehiggadjak és felmelegedjek. Mielőtt beszállok, a kádba magamhoz ölelem a pulcsit. Bolond vagyok, ha azt gondolom, kedvel, tudom, de mégis nagyon boldog vagyok.

Álmosan sétálok le az emeletről a konyhába, furcsállom, hogy meleg étel van a tűzhelyen, anyukám pedig mellette. Éppen rizst főz. Nem szokott ilyenkor itthon lenni, szóval összeráncolt szemöldökkel nézek végig rajta. Hullámos fekete haja most nincs elegáns kontyban, zsírosan omlik a vállára, máskor ragyogó szemei, feldagadtak és pirosak. Pizsamája egy elnyúlt rongy. A legrosszabbra számítok. Félek megkérdezni mi történt, de nem is kell.

- Kirúgtak.

Átkarolom saját magam, jelenleg is Daehan pulcsija van rajtam. Még mindig érzem rajta az illatát. Nagyot nyelek, feldolgozom a tényeket. Ez azt jelenti, hogy anyának semmi jövedelme sincs. Nem értem, hogy rúghatták ki, hiszen egy stabil állása volt.

- Mi lesz most? – kérdezem, bár sejtem a választ.

- Te és az öcséd a nagyinál laktok majd – pontosan erre számítottam. Őszintén megvallva nem szerettem a nagyszüleinkhez járni. Ők se kedveltek minket túlzottan. Csupán anyánk elcseszett éveinek tartanak minket. Mikor átmegyünk, elbeszélgetünk az iskoláról, meg a gazdaságról, de ennyi. Se több, se kevesebb. Sejtem mennyire izgalmas lesz ott lakni, míg anya nem talál másik munkát. – Én pedig meglátogatom Ahn bácsit.