Hülyék közt

#1 Swaggie

Nem is tudom hol kezdjem. Talán ott kellene, ahol ez az egész elkezdődött és belebotlottam abba az idiótába.

Nos. Olyan két, két és fél éve lehetett, hogy egy esős kedd délután, egy majdnem teljes egészében átaludt fizika óra után zúztam kifelé a teremből. Kába voltam, Laci bá' megint litániát tarthatott, általában akkor szoktam úgy kinézni, mint akit leütöttek. Persze, mint minden kedden, meg kellett küzdenem a lépcsőfokokkal, hogy botlás, esés, gurulás nélkül lejuthassak a földszintre, azon belül is az osztályterem melletti szekrényhez, melyben a dzsekimet, a táskámat és az esernyőmet hagytam. Pocsék egy napom volt, reggel hátba könyököltek kétszer, aztán én a tesitanárt, mikor jól irányzottan csigolyáim közé rúgták a focilabdát, miközben én épp Balázs bá' mögött álltam. Meg kell hagyni, kiemelkedően fasza érzés volt üvöltözni utána Petivel, de legalább egy életre megtanulta, hogy nekem ne passzoljon, ha épp szarok a hülye fejükre.

Visszatérve viszont kómás énemre, hát...ha hat embernek nem mentem neki a folyosón, akkor egynek se. Épp hogy elvánszorogtam a szekrényekig, a hetes mint akit puskából lőttek ki úgy vágódott közém és Anna közé, majd kinyitván a fehér ajtót, szaladt is át a fiúkéhoz.

-Már megint aludtál? - borult a behajított táskákra az előbb említett leányzó, hogy megkeresse sajátját.

-Úgy kérdezed mintha nem tudnád. - válaszoltam egyhangúan kihúzva alulról az enyémet. Felnyúltam esernyőmért és a fogasra felakasztott dzsekimet lerántva vonszoltam el belemet két méterrel távolabbra, hadd ostromolják meg a többiek szegény, ezeréves szekrényt.

-Ki tudja - préselte át magát a fél osztályon - lehet egyszer csak elkezd érdekelni. - mosolyodott el, miután felfogta mit is mondott. Hát igen, a fizika és én nem vagyunk valami jó barátok...

-Én tudom! Nem! - szólaltam fel ismét elég kevés életkedvvel.

-Na mindegy. - nézett le hátára véve táskáját. Zsebéből előhúzta telefonját, hogy megnézze mennyi az idő. Igen Anna, úgy egy perce csengettek ki Laci bá' retkes tanórájáról. Igazán bénának kell lenned, ha te most a telefonodon nézed meg!

-Megyünk együtt? - tette fel a kérdést, bár tudta, hogy keddenként el vagyok foglalva, mégis reménykedett.

-Nem, bocsi. Megvárom Aisát és húzunk át az alsós suli kistermébe gyakorolni. Tudod. Dance! - válaszoltam a már megszokott idióta módon.

-Oké! - pacsiztunk le elköszönésképp.

-Cső sis! - festettem apró görbületet ajkaimra.

-Hi gurl'! - vett 180° -os fordulatot és szelelt a hátsókijárat felé.

Leültem a kiülőbe, pontosabban kifeküdtem, úgy táskával, mindenestül. Hihetetlen, hogy ez a lány milyen lassú! Kicsit sem zavartatja magát, végül is, lassan negyven van és egészre oda kéne érnünk.

De mielőtt még azt hinné valaki, hogy mi valóban rendes táncra járnánk, mi magunk csináljuk ezt az egészet. Hm...faszántosan megfogalmaztam... Szóval. Nincs tánctanárunk és nem is kell befizetni. Az igazgatóval beszéltük le még régebben, hogy az iskola kistermét vagy konditermét - kinek hogy tetszik jobban - kivennénk hetente háromszor. Ő persze igent mondott, ugyanis vegyük úgy, hogy megbízott bennünk, na meg rajtunk kívül más nem igazán használta, csak néhány eltévedt tesióra zajlott le benne, évente úgy háromszor-négyszer. Így megkaptuk, de időkorláttal. Maximum négy órát tölthetünk bent tanítás után, de ez bőven elég és nem is zavar minket. De azt hiszem ha nem siet ez a lány, kevesebb időnk lesz...ma is.

-Sietni kéne, te meg itt fetrengesz? - állt meg mellettem az emlegetett szamár. Résnyire nyitott szemekkel vakartam magam ülőhelyzetbe és ránézve elröhögtem magam.