ILFE: Szerelmi algoritmus

Első Fejezet

Milyen lehet a szerelem? - tettem fel magamban a kérdést már bizonyára milliomodjára az elmúlt néhány évben. Nem is csoda, hogy ennyit emlegetem ezt a mondatot, hiszen ha úgy vesszük a munkám és tanulmányaim ebben a pár szóban foglalják össze a fő témájukat. Hogy milyen is lehet az a szerelem. Normális esetben nem gondolkoznék ezen ennyit, mivel nemsokára úgyis odakerülök, hogy megismerhetem. A következő nappal eljön a húszadik születésnapom és a rendszer kijelöli mellém a legalkalmasabb társat. Hány évszázad telt már el azóta, hogy a hagyományos megismerem-elveszem elv helyett egy sokkal praktikusabb és bizonyára ésszerűbb módszert vezettek be? Beismerem sok minden más is áll ennek a hátterében, nem csak az életre szóló pár bonyolult keresésének leegyszerűsítése.
Nem értek igazán a történelemhez, nem is kellett megtanulnom a megélhetésem érdekében. Nagyjából arra emlékszem a minimális tudásanyagomból, hogy valamikor 2965 környékén született meg az ILFY (Ideal Love For You), ami eleinte fakultatív szervezetként működött. Majd a IV. évezred első éveiben tették kötelezővé mindenki számára, ekkor váltott nevet a cég ILFE-re (Ideal Love For Everyone). A magányos emberek elkeseredettsége nem elég ahhoz, hogy egy ilyen szervezet működése kötelező legyen, sok más dolog játszott szerepet ebben. Például Európa eggyé olvadt talán nagyjából ezer éve (mint mondtam, a történelem nem az erősségem) és az őshonos európai ember egyre ritkább. Lehet ilyet mondani emberre egyáltalán? Mindegy... Egy belterjes európai nem túl strapabíró és manapság mindenki olyan beteges, hogyha éppen nincs minimum három féle allergiád vagy szervrendszeri problémád stb., akkor valami még nagyobb gond lehet veled. Habár előfordul nagyon kevés európai, akinek esetleg csak egy-két féle ételallergiája van. Ők a legideálisabbak, a minta, az übermensch. Csakhogy bizonyára ők is állnak a ranglétra tetején, persze csak a megfelelő hozzáértés birtokában. Az ILFE egyik lényege pedig, hogy bevetve a fejlett technikát kiszámítsák, hogy melyik két beteges ember nászából születhetne a legegészségesebb gyerek. Emellett még sok mást is számításba vesznek, gondolom én. Például ott vannak azok a bőszen emlegetett kémiai reakciók egy férfi és egy nő között, a jellemvonások, hobbik, ki mit szeret és mit nem. Habár mit ne mondjak, elég sok mindent határoz meg ez a sok dolgozó. Nem csak a párokat, de az is törvénybe lett iktatva, hogy mikor következik el a megismerkedés pillanata, és hogy hány éves korig muszáj vállalni a gyermekáldást.
Az ILFE rengeteg munkát és kutatást is végez, gyakornoki állást is biztosít azok számára, akik erre rászorulnak. Én vagyok az egyik szerencsés kiválasztott. Tizenhat éves koromban még árvaházban éltem, de az emlegetett szervezet jótékonysági akciója révén száz árvaházi gyereknek adott otthont és munkát. Ezért is szeretem ennyire ezt az épületet, a dolgozókat, és a kutató társaimat. Mióta az eszemet tudom, egy lerobbant épületben éltem, ám egy nap, mint a csoda, bekövetkezett a változás, ami az életemet drasztikusan megváltoztatta és engem, Amaryllis Blaket, felemeltek egészen Európa szívéig az ILFE központjába. Az épületegyütteshez közel minden kiválasztott árvának biztosítottak lakást. Az én feladatom speciel a régi szerelmek tanulmányozása volt. Nevetségesen hangzik, de ebből írtam 4 éven keresztül a tanulmányom és segítettem a kutatásokat. Az egyik legjobb dolog ebben az volt, hogy szabad bejárásom volt a könyvtárépület legtitkosabb részeibe is. Sokszor el is gondolkoztam rajta, hogy vajon miért a leghátsó szekcióban tartják a romantikus regényeket, amik több ezer évesek. Aztán eszembe jutott, hogy a könyvtár első részére bárki bejöhet, szabadon kölcsönözhet, és a porladozó lapokkal rendelkező ódon kötetekre nem mindenki tud vigyázni.

***

Milyen lehet a szerelem? - kérdeztem újra, már csak megszokásból. Hiszen pontosan tudom a választ, és nem csak néhány szóban, oldalakon keresztül tudnám fejtegetni.
A fojtott izgalmat felváltotta bennem a nosztalgia, ahogy elléptem egy újabb könyvespolc mögött. Nem volt már dolgom ezekkel a kötetekkel, de még megvolt az ujjlenyomatom az ILFE bázisában, és bármikor be tudtam jönni a régi könyvek részlegére, amiket hét lakattal őriznek az illetéktelenek elől. Az ajtó ujjlenyomattal nyílik, mikor rátettem a fémlapra a mutatóujjam, kicsit aggódtam is, hogy a rendszer meg fogja tagadni a belépést. De szerencsére nem így történt és még búcsút vehettem a könyvektől, amik az utóbbi négy évben a legjobb barátaim voltak.
Egy hete adtam le a több száz oldalas dolgozatom az ILFE akadémia részén az ottani igazgatónak, így már nem volt semmi dolgom. A ma esti céges parti sok diák öröme lesz. A férfiak jobb esetben bekerülnek valamelyik részlegre, rosszabb esetben meg hát... Ki tudja mi lesz a sorsuk. A lányok pedig kiélvezik a nyarat, esetleg még egy évet töltenek itt, talán dolgozni is fognak, de a legtöbben megvárják a 20. születésnapjukat. Mint én is. Ahogy már említettem a következő nap töltöm be ezt a bűvös kort, amivel eljön az én párkijelölésem. Annyit nyüstöltem Corrát, hogy meséljen róla, mivel ő már egy-két éve túl van az egészen, de cinikus maradt mindig és alig tudtam meg tőle valami újat. Semmivel sem lettem okosabb. Továbbra is ismerem a társadalmi berendezkedésünket, miszerint, minden fiú az apja nyomába lép a munkája terén, minden lány egyetlen kötelessége, hogy szép legyen és megfelelő a jövendőbelijének. Nagyon kevés olyan nő van, aki saját maga is dolgozik. (A női emancipáció valahol megrekedt és majdnem teljesen eltűnt a III. világháború után.) Hiszen a lányokat a szüleik eltartják húsz éves korukig és közben rengeteg öltözködési és szépészeti dolgot tanulnak meg. Nekem ezeket nem volt lehetőségem elsajátítani, mivel minél alsóbb rétegekbe tartozik valaki, annál kevésbé törődnek vele. Még a rendszer is a számítások legvégére hagyja őket. De végül is itt vagyok, az ILFE-ben és nem kell sok, hogy menyasszonnyá, majd feleséggé avanzsálódjak. Tudom, hogy csodás házasság lesz, szerelemmel és boldogsággal, a rendszer nem tévedhet. Ugyan, erre csak pirulva tudok gondolni, szinte biztos vagyok benne, hogy a leendőbelim pénzes lesz. Van bennem valami különleges, amit még senki sem tudott űberelni. Tudtommal talán az egyetlen olyan, teljesen európai nő vagyok egész Európában, akinek semmilyen született vagy elkapott betegsége nincsen. Félreértés ne essék, a szerelmet nem befolyásolja a férfitag társadalmi pozíciója vagy a pénzének mennyisége.
De a gondolat, hogy nemsokára megismerhetem a nagy Őt, esetleg már ismerem is, mély izgalommal tölt el. Lehetetlen véka alá rejteni. Tudom, hogy mennyire látszik rajtam a stressz, ami ér, Corra mégsem tesz rá egyetlen megjegyzést sem, sőt direkt nem foglalkozik vele. Pedig tudja jól, hogy milyen vagyok.
- Minek tartottuk még meg a könyveket, ha tudjuk használni ezt? - teszi fel a költői kérdést, fel sem néz a könyvtári asztal kijelzőjéről. Az egyik csoportos asztalnál ül, ami fura, tekintve, hogy egyedül ül ott, így választhatott volna egy egyszemélyes asztalt is. Pár másodperc szünet után újra az asztallappal egyenlő monitoron kezd bűvészkedni az ujjaival.
- Az összes könyv digitalizálva van, bárhogy eléred őket, még a szövegükben is tudsz keresni - mondja cinikusan, én pedig meghökkenten nézek rá. Végre ő is rám emeli sötétbarna tekintetét és védekezően emeli fel a kezét.
- Csak kérdezem! Tudod, hogy én is jobban preferálom a kézzel fogható könyveket... Még egy évezred után is... - direkt halkan fejezi be, mintha az én és ezzel a saját szemére is hányná ezt a különcségünket, amiért szívesebben vesszük kezünkbe a Rómeó és Júliát, minthogy odaüljünk az asztalokhoz és ott nyomkodjuk a kijelzőt.
Nem telik bele sok időbe, hogy megunjam a neheztelést, sőt igazán talán csak egy perc kell hozzá, így gyorsan leülök mellé. Rámeresztem kék szemeim és várok.
- Mondjad! - dobja hátra magát a széken, majd megdobja az álláig érő, hullámos barna haját. Kissé ingerülten mered rám, de amint meglátja az arcomon ülő örömöt, kicsit megenyhül a tekintete.
- Még most sem szeretnél mesélni? Nem bírok várni holnapig, hogy megtudjam mi lesz - le sem veszem róla a tekintetem. A szemeit forgatja.
- Minden eset egyedi, Amary. Az én kijelöltemmel annak idején a Royal Renaissance-ban találkoztam először. De hallottam olyat is, hogy valaki a Rat Place-be szervezte azt a bizonyos találkozót - mondta közönyösen. Mindig csak azt a "kijelölt" szót használta. Sohasem mondta, hogy "párom" vagy "férjem". Olyan személytelennek tűnik ez az egész, de Corra velem is mindig elég távolságtartó volt, nem tudom úgy elképzelni, hogy közben a férjével pedig úgy viselkedik, mint egy mintafeleség. Pedig tudtommal a párja elég magas körökben dolgozik, oda pedig elkél a jó modor egy feleségtől. Kár, hogy sosem tudtam meg a férfi nevét, pedig mennyiszer találgattam már!
- A Rat Place-be?- kérdeztem vissza fintorogva. Egy egyszerű klubról van szó, ami a törvényen kívüli ideiglenes párválasztás helyszíneként híresült el. A nem túl tehetős keverék fajok találkahelye is szokott lenni. A kontinens egyik leggazdagabb cégénél dolgoztam és tanultam, nem tudtam sohasem elképzelni milyen lehet, ha valaki olyan szegény, hogy a Rat Place-ben teszi meg az első lépést. De a Royal Renaissance már teljesen más kategória. Európa egyik legnevesebb étterme és bálhelysége. Egyenesen a legfelsőbb rétegeket célozza meg. Ha Corra és a férje tényleg ott találkoztak először, a férfi elég gazdag lehet. Különös, hogy a történelem szerint régen a nők szinte ugyanazokat csinálták, mint a férfiak, ugyanúgy dolgozni jártak, hogy pénzt kereshessenek. Most pedig újra a hímneműeké az irányítás, az első találkozót is ők szervezik meg. A mi dolgunk pedig, hogy szépek legyünk.
- Oda - kontrázik Corra is, hasonló arckifejezéssel, mint én.
- Viszont a Royal Renaissance-t még csak kívülről láttam. Gyönyörű, hatalmas árkádsor van előtte! - folytatom ábrándozva. Ahogy felrémlett előttem a hatalmas épület, észre sem vettem, hogy még valaki csatlakozott a beszélgetéshez.
- Ha nagyon női csevej folyik köztetek, akkor inkább odébbállok és szóljatok, ha vége - hallom a férfias hangot valahonnan oldalról. Elfordítom a fejem, rámosolygok a terembe belépő férfira. Habár már a hangjáról felismertem, muszáj volt végignéznem rajta.
- Tirsis! Szia! - köszöntem neki lelkesen - Csak az első találkozásról beszélgettünk. Nagyon izgulok! Corra arról mesélt, hová vitte őt a férje - alig fejeztem be a mondatot, Tirsis arcára máris valami fura fintor ült ki, amit már mérföldekről kiszagolok. Ugyan nagyon kedvelem őt, hiszen hozzám hasonlóan ő is itt dolgozik, habár nem tudom hogyan került be keverék származása miatt, de az állandóan szajkózott nézeteivel az őrületbe tud kergetni. A lelkesedésem nem törik le, habár a jó kedvem elég sokszor.
- Amaryllis, ne mondd nekem, hogy még mindig itt tartasz! Ennyi év alatt nem tudtalak meggyőzni róla, hogy ez a rendszer mennyire korrupt és értékelhetetlen. Szinte irigylem a lentieket, amiért velük nem foglalkoznak annyit az ILFE gépei - ingerülten beszélt, de a háttérben éreztem, hogy igazából nem mérges rám. A lentiek szóra elhúztam a szám. Így emlegetjük azokat, akik keverékekként élnek a szegényesebb körzetekben. Valahogy mindig azt hiszem kínos ilyen dolgokról beszélni Tirsis mellett, akinek az ereiben mesztic (europid-mongolid) vér csörgedezik. Mégis ő maga olyan szabadosan beszél a rasszokról, mintha a rendszer nem lenne enyhén rasszista nagyjából ötszáz éve.
- Sajnálom, de a holnapi napom csodás lesz, ahogy az egész életem is! Vajon ha nagyon szépen kérem a rendszergazdát vagy az igazgatót, megtartják az ujjlenyomatom a rendszerben? - kérdeztem ábrándozva egy nagy sóhaj kíséretében.
- Nem félsz, hogy a túlzott optimizmusod miatt fogsz a padlón koppanni? - kérdezi Tirsis.
- Nem! Több éven át tartott el ez a hely, nem fogom, nem is tudom kétségbe vonni az erejét. Ti is itt dolgoztok! Corra, neked egyet kell velem értened! - határozottan fordultam a nő felé. De ő hátrahőkölt a székén.
- Engem hagyjatok ki ebből! Én nem is dolgozom itt igazán - mondta gyorsan, s fel is állt, mintha ezzel tényleg kizárhatná magát a beszélgetésből. Valami bólintásra emlékeztetető fejmozdulatot végeztem, hiszen Corra tényleg nem igazi dolgozó. Kitartott feleség, néha besegít egy-egy osztályon, a férje hozzájárulásával. Mégis a legtöbbet itt láttam, a könyvtárban.
Megadóan felsóhajtok.
- Mindegy! Este jöttök a céges bálra, ugye? - kérdeztem reménykedve.
- Muszáj - felelte Tirsis.
- Ne csinálj úgy, mintha a fogadat húznák! Szinte mindenki ott lesz, aki számít valamennyire.
- Persze, persze - legyintett Corra, a gesztusaiból pedig már éreztem is, hogy éppen távozni készül. Elköszönt tőlünk és kilépett a fotocellás ajtón. Üvegfal választotta el ezt a hatalmas termet a következőtől, ahol már a sokkal jobb állapotban lévő, strapabíró könyvek és olvasóasztalok voltak. Arra a részlegre már a kívülállók is könnyedén be tudtak jutni, nem volt nehéz engedélyt szerezni.
Miután Corra kilépett a fotocellás ajtókon, még pár pillanatig az üvegen keresztül néztem utána. Olyan magabiztosnak és erősnek tűnt, lerítt már csak a járásáról is, hogy nem az a tipikus feleség, mint akiket a képernyőkön mutogatnak. Sokkal nagyobb öntudattal és önállósággal rendelkezett mindig is. Irigyeltem ezért, hiszen tudtam magamról, hogy hajlandó vagyok mások akaratának alárendelni magam. Úgy éreztem sosem tudnék olyan lenni a házasságomban mint ő.
Mikor az alakja eltűnt a polcok, asztalok és emberek között, várakozóan és izgatottan fordítottam a tekintetem Tirsisre. Elfojtott mosolyom a felszínre tört, nem tudtam palástolni, hogy mennyire vidám vagyok.
- Te meg mit vigyorogsz? – kérdezte, ahogy éppen csak felemelte a szemeit az egyik könyvből, amit a kezébe vett. Halványan ő is mosolygott, éreztem, hogy velem örül.
- Hé, neked nincs semmi dolgod a könyveimmel – förmedtem rá játékosan és visszahúztam magam elé azt a kupacot, amit valaki az olvasóasztalon felejtett. A kezei között lévő kötetet is elvettem, persze vigyázva, nehogy megsérüljön a fedőlapja. Kíváncsiságból megnéztem melyik regényt nyitotta ki az előbb. A Toszkánai nyár volt az.
- Nem is értem minek vagy itt egyáltalán – folytattam a zsörtölődést, noha nem gondoltam komolyan. – Neked a gépekkel van dolgod, nem ezekkel a kötetekkel.
- Na látod, ez az, amit én se értek – felelte. – Lehet a társaság miatt – fűzte tovább a baráti poénkodás szálát, miközben hosszasan elnyújtózott a székén. Közben én felkaptam a könyvkupacot azzal a szándékkal, hogy az összes kis barátomat visszapakolom a helyére. Kis csönd állt be közénk, amíg a legfelső regény íróját és címét leolvastam, hogy megtaláljam a helyét.
- Mit csinálsz? – kérdezte, miután eltűntem az egyik könyvespolc mögött és nem érkezett tőlem válasz.
- Elpakolok – feleltem egyszerűen.
- Ugye tudod, hogy ezek nem a te könyveid, hanem az ILFE-é és még csak nem is te vagy itt a könyvtáros? - forgattam a szemeim, tudtam, hogy van olyan alkalmazott, akinek az a dolga, hogy mindent rendben tartson, de nem érdekelt. Az itt töltött idő alatt az összes példány hozzám nőtt, szívesen szántam rájuk az időmet.
- Ugyan már! – kiáltottam vissza. A hangom bizonyára már kissé tompán ért el hozzá a távolság miatt. Nem féltem hangosabban beszélni, hiszen az esti bálra már sokan elmentek. Csak az igazán fanatikusok maradtak a munkahelyükön. De a könyvtár ezen részén amúgy is kevesen szoktak lenni, most már pedig tényleg csak ketten maradtunk.
A helyére tettem a második könyvet.
- Mindig ilyen kevesen vannak itt vagy csak a kései időpont teszi? – kérdezte. A hangja halk volt, a könyvek elzárták az utat.
- Miért, a számítástechnikai osztályon mennyien vannak ilyenkor? – kérdeztem vissza, ahogy lábujjhegyen egyensúlyozva toltam vissza egy kötetet a helyére.
- Már lejárt a munkaidő, még Tim is hazament, pedig ő szeret túlórázni. Mániája, hogy megteremtse magának az ideális otthont, ha majd eljön az ő ideje is a párválasztáshoz. Néha azt hiszem, ő is egy gép a sok közül, teljesen beintegrálta magát a környezetébe, néha kettes számrendszerben beszél – Tirsis hangját egyszer innen egyszer onnan hallottam, egyre közelebbről. De nem törődtem vele, tovább keresgéltem a könyvek helyeit. Befordulva ez egyik sarkon nekiütköztem a férfinek.
- Pont úgy, mint te – mondta, széles vigyorát rám villantva. – Nem is tudlak könyvek nélkül elképzelni – karjával nekitámaszkodott a polc szélének. Újfent a szemeim forgattam. – Egyébként nem kéne neked is az estére készülnöd? Azt hittem a lányok odáig vannak a bálokért, amikre kiöltözhetnek és szép ruhát húzhatnak.
- Ó jaj! Már el is felejtettem! – kiáltottam fel riadtan, minden vér az arcomba szökött. – Tessék! - ejtettem Tirsis kezébe a maradék könyvet és sietősen elrohantam.
Ugyanazon az úton mentem, mint Corra. A fotocellás ajtón túl megritkultak a könyvespolcok, a gyönyörű, fából készült bútorokat a plexi és a műanyag váltotta fel. Hétköznapokon sokan szoktak itt nyüzsögni, akkor viszont a kései óra miatt nem volt senkit. A hatalmas ablakokon túl láttam a sötétedő eget, míg odabent fényár árasztotta el az olvasóasztalokat, egyetlen árnyék sem árválkodott a könyvtárban. A hely makulátlansága szinte fájt, a fehérség égette a szemeim.
A hatalmas szárnyas kapun kilépve jobb volt a helyzet. Igaz, hogy antik lámpák sora világította be az utat és a járdát, a fényük korlátolt volt. Egy darabig szinte napközbeni fényességet sugárzott magából, de ha valaki ezen lámpák fölé tudott menni, egy erkélynek vagy létrának hála, fölöttük láthatta a csillagokat.