Az inga rejtélye

1. fejezet

Délután óta a szobám egy megtestesült katasztrófa volt. Noémi és én egyszerűen döntésképtelenek voltunk, úgy, bármivel kapcsolatban. Milyen legyen a hajunk, a ruhánk, a sminkünk...

Megannyi próba után Noémi egy fekete ruhát választott, aminek a felsőrésze fűzős, a szoknya pedig sifonból van, és egészen a térdéig ér. A cipője egy egyszerű fekete magassarkú, egy sornyi strasszal díszítve.

Mérlegelve, pro-kontra módszerrel végül a fekete ruhámnál döntöttem, aminek a szoknyája elegáns aranyszínű csipkével van díszítve. Persze én nem mertem magassarkút felvenni, mert tudtam, hogy nem bírnám benne sokáig; helyette elővettem egy szintén fekete topánkát.

A sminkünk egyszerű tusvonalból, szempillaspirálból és némi alapozóból állt.

A hajunk végül maradt, ahogy volt. Nekem a fekete szögegyenes, Noéminak pedig aranybarna, kisebb loknikkal.

Éppen időben készültünk el, anya pont bekopogtatott.

– Gyertek, már fél van! – figyelmeztetett minket.

– Hajóra fel! – felelte Noémi.

Anya vitt el minket a sulinkhoz, ahol már rengeteg diák mászkált. Itt-ott hallatszott a tűsarkak kopogása a járdán, mások pedig csapatba verődve várták a társaságuk többi részét.

– Ígérjétek meg, hogy semmiféle alkoholt nem isztok! Cigihez nem nyúltok! És amint megunjátok, felhívtok! – hát igen, anyatigris sosem alszik.

– Nem örülök, hogy ennyire nem bízol bennünk – próbálom zsarolni. Jól tudhatná, hogy nem vonzanak ezek, és még csak a buli kedvéért sem kóstolnék bele egyikbe sem.

– A többiekben nem bízom, Bella.

Amikor kiszálltunk, a kocsin villogni kezdett az index, kifordult az útra, aztán a közeli kanyarban eltűnt.

Ketten Noémivel elindultunk az iskola épületébe, ahol rengetegen várakoztak a pecsétre, amivel beléphetnek. Mindenki hangosan beszélgetett, nevetgélt a barátaival. Mi megkerestük a ruhatárat, ahova beadtuk a kabátunkat és a táskánkat.

A sor a kasszánál csak növekedett, így azonnal beálltunk.

Egyszer csak valaki megérintette a vállamat. Amikor hátrafordultam, nem hittem a szememnek! Személyesen Kéry Zsolt állt mögöttem.

Az osztályban, és az évfolyamon is nagy a rajongótábora, nem csodálom, hiszen észveszejtően jól néz ki!

Izmosabb testalkat, sötétbarna haj, férfias arccsont, barna, csillogó szemek... A hangja és a nevetése maga a dögösség mérő csúcsa.

És most itt áll mögöttem, mosolyogva, fekete öltönyben, csokornyakkendővel.

– Sziasztok! Nem lenne gond, ha beállnék hozzátok? Eléggé későn jöttem, és nem szeretnék a legvégére állni...

– Amit csak akarsz! – mondtam volna, ha teljesen idióta lennék.

– Persze, semmi gond – feleltem.

Noémi és én egy pillanatra összenéztünk, és azonnal értettem az üzenetét. „Csípd el, amíg lehet!" Mégis mivel?

– Cserébe táncolnál velem? – és tényleg felkértem táncolni...

Zsolt rám nézett, elmosolyodott kissé, és finoman bólintott. – Igen.

Legbelül sikítani tudtam volna, de csak finoman visszamosolyogtam rá.