Be My Daddy

9.

A következő napokban mintha minden összefogott volna ellenem. Az összes gondom, amiket eddig próbáltam nagy ívben elkerülni hirtelen a nyakamba zúdult.
A csütörtöki éjszakánk után, reggel Adrian mellett ébredtem, és úgy gondoltam, hogy egy ilyen tökéletes este és reggel után ez a nap már csak jó lehet.
Aha, meg én azt ahogy elképzeltem!
Kiderült, hogy nem csak úgy,  Csipkerózsikát játszva ébredtem fel a rózsás álmaimból, hanem mindkettőnket a csengő vert fel. Reggel hatkor! Adrian morcosan nézett rám, mintha én tehetnék róla. 
- Ki csenget ilyenkor?
- Nem tom...- ásítottam.

Erre olyan pillantást lövellt felém ami azt sugallta, hogy akkor nézd meg! Mire vársz?!

Kikeltem az ágyból és felkaptam a köntösöm meztelen - és fázós - testemre. Gyorsan lesiettem a lépcsőn, és mérgesen feltéptem az ajtót, mire abbamaradt a fülsüketítő csilingelés.
- Mi van? - Kérdeztem egy házisárkányhoz hasonlóan.
- Áh, látom igaz a hír! - Kezdte egy gúnyos hang, amire rögtön kitisztult a fejem. Anya.
A döbbenettől meg se bírtam szólalni. Anyám itt van. Adriannél. Az ő házánál. Engem keres. BASSZUS! 
Anyukám se várt az invitálásra, engem félrelökve beengedte magát a házba, majd halkan füttyentett egyet a csodálkozástól.
- Hát nem mondom All, egy - két hétre teszem ki a lábam, és te rögtön eladod magad. Hát erre neveltelek? - Tette fel a költői kérdést hátat fordítva nekem, ugyanis még mindig a ház/kastély pompájában gyönyörködött. - Szóval? Kivel baszattad meg magad mindezért?
- Shh anya! Halkabban!
- Mostmár mindegy. Itt vagyok. - Lépdelt le lassan a lépcsőn Adrian. Még így, korán reggel is úgy festett, mintha egy magazinból szökött volna meg. - Üdvözlöm hölgyem! - Fordult anyám felé, egy csillogó mosollyal. És én még csak a fogamat se mostam meg... - Ön biztos Allison anyukája - Adrian velem is ilyen nyájas volt? Úristen és én ennek bedőltem! De úgy látom anyám is.
- Igen, én vagyok. Helena Eastwood. - Mutatkozott be anyu.
- Én Adrian Grenier vagyok, asszonyom.  - Mosolygott a drága szeretőm és kezet fogott anyámmal.
- Anya... - Szóltam közbe összeráncolt szemöldökkel. - Mit is keresel itt?
- Te! - Förmedt rám - hogy mersz te eltűnni csak így szó nélkül?
- Öhm, már bocsi, de szóltam volna, ha te nem tűntél volna el szó nélkül.
- Még szemtelenkedsz is!
- De most komolyan, hol voltál?
- Ahhoz neked semmi közöd, tekintve, hogy így eladtad magad! - A szemem sarkából láttam, hogy Adrian szépen elsomfordált.
- Figyelj, ez egy visszautasíthatatlan ajánlat volt.
- Persze, persze tudom én! Az igazgató mindent részletesen elmondott. És? Hogy hogy a kis statiszta a rendezővel él?
- Hát...
- Nem vagyok hülye kislányom! Ne nézz annak. De nem is lehetek rád mérges, tekintve, hogy én is ugyanezt tettem volna.
- Igen?
- Igen. Hát persze. Büszke vagyok rád.
- Büszke?
- Igen. Legalább magadnak jó életet hoztál össze. De ne gondold, hogy ez örökké fog tartani. Élvezd ki amíg tudod.
- Oké.
- Na jó, akkor én most el is megyek!
- Elmész?
- Ja. De majd még beugrok. Valamikor.
- Felőlem...
És amilyen hirtelen jött, anya el is ment. Nem kéne meglepődnöm a hangulatingadozásain, mindig is ilyen volt, habár ez azért nem volt mindennapos beszélgetés.
- Elment? - Lépett vissza az előszobába Adrian.
- El.
- Hál' Istennek! Elég ijesztő egy nő.
- Ezzel nem vitatkozom. Mennyi az idő?
- Hét. Akár vissza is mehetnénk az ágyba... - Adrian megfogta a köntösöm övét és annál húzva vezetett vissza a hálónkba....