A völgy dala | ✔

Hol volt, hol nem volt. Millió évvel ezelőtt nem volt. Aztán a két isten nászra kelt. A Fény és a Sötétség egyesült. Megszületett a Föld.

A kérge sima, csak egy hatalmas földgolyó, mi kopár és kietlen.
A Fénynek azonban nem tetszett az üresség. Légkört tett a Föld köré, hogy ezzel megszabja az élet határát. Kettéhasította a földet, és létrehozta a tengereket. A vizekbe mindenféle úszni tudó hüllőt, emlőst, halat teremtett, a szárazföldre négylábú állatokat tett. Azonban még így is üresnek találta a helyet.
A levegőt is megtöltötte élettel, hangos madárcsiripeléssel, rovarok zümmögésével.
Állandóan sütött a Nap. Mindannyian élvezték az életüket.

Évekkel azután, hogy az első emlős a földre lépett, a Sötétségnek elege lett a folytonos világosságból. Felosztotta az időt. Éveket hozott létre, amit 365 napra osztott. A napokat 24 órára. Az órát 60 percre. A percet 60 másodpercre.
Ezzel még így rendben is volt minden. Ugyan önfejűen csinálta, de nem zavarta vele feleségét.
Viszont aztán a napokat is felosztotta éjjelre és nappalra. Az állatokat azonban ez sem zavarta. Éjjel bebújtak a kuckójukba és álomba szenderültek. A Sötétség feldühödött. Ragadozókat tett a Földre, hogy éjszaka vadásszanak, és soha ne legyek nyugtuk a növényevőknek.
A Fény nagyon felháborodott. A béke megromlott a Földön, és amit az egyik isten teremtett, a másik nem vonhatja vissza. Kérlelte a Sötétséget, hogy álljon meg, ne rontsa tovább a világot. Nem hallgatott rá.
Az állatok beállították a sajátos egyensúlyukat. Ugyan a növényevők bármikor meghalhattak, viszont volt elég táplálékuk. Bátran szaporodhattak, a ragadozókat ellenben nem pusztította semmi.
A Fény és a Sötétség második gyermekét, az embert, leküldték a Földre.

- Ne uralkodj, hanem élj békében a természettel!

Az ember így is tett. Vadászott, gyűjtögetett. Sátrat épített magának növényekből, hogy megvédje magát a nálánál is nagyobb ragadozóktól. Boldogan élt.

Egy idő után azonban kezdte magányosnak érezni magát. Befogott pár farkast, és megszelidítette. Házőrzőnek és pajtásnak használta őket. A vadászatban is nagy hasznukat vette, de ez még mindig nem volt az igazi. Vadlovakat fogott be. Velük sokkal nagyobb távolságokat tudott bejárni, felfedezte a messzi tájakat. Még ekkor is úgy érezte, hogy hiányzik valami.
Anyjához fordult, hogy segítsen neki. Adjon neki olyan társat, aki olyan mint ő. A Fény meghallgatta a kérését és elfelezte a férfi lelkét. Megalkotta az asszonyt.
Mindketten nagyon boldogok voltak. Összekulcsolták a kezüket, és abban a pillanatban a nőnek a jobb, a férfinak a bal kezén egy különleges minta jelent meg. Fele itt, fele ott. Pont összeillett.
Miután az istenek látták, hogy az asszony és a férfi boldog így, teremtettek még egy aprócska falunyi párt. Nekik is volt lélekmintájuk. Nekik is volt párjuk.

Az emberpárok gyermekeket nemzettek. Nekik azonban nem volt lélekmintájuk. A szüleik csodálkoztak, de aztán a Sötétség istene elmagyarázta, hogy csak a tizennyolcadik születésnapjukon jelenik meg.

Mindenki boldog volt. Egy helyen éltek mindannyian, könnyen megtalálhatták a párjukat ha felnőttek.
Pont emiatt egyre többen lettek. Már túl sokan voltak, hogy az a kis hely fenn tudja tartani őket.

Az istenek szétszórták az embereket a Földön. Messze kerültek a párjuktól. Lehet, hogy sose találnak vissza a másik felükhöz.

Ahogy teltek az évek, évszázadok, a közlekedés sokat fejlődött. Az ember egyre ügyesebb, okosabb lett. Először csak egyszerű fa-, majd fémszerszámokat csinált. Házakat építettek először fából, majd kőből. A sok kőház köré falakat építettek. Létrejöttek az első városok. Emberek emelkedtek ki a tömegből, hogy vezessék a népeket. De az emberek élete nem volt teljes. Rengetegen tengődtek a párjuk nélkül, mert a világ másik felén éltek. Ezért létrehoztak mindenféle eszközt, amivel utazhatnak. A tengereken hajót építettek, a szárazföldön lóval, majd lovaskocsival közlekedtek.