Összeköttetésben

#ELSŐ#

    Amikor reggel felkeltem, minden úgy indult, mintha egy átlagos nap lett volna. Suliba nem kellett mennem, mert magántanuló vagyok, de ma nem lesznek óráim. Nyáron ritkábban jön a tanárom. Ez túl unalmasnak hangzott. Azt hiszem, meg kell akadályoznom, hogy unatkozzak. Vigyorogva indultam a fürdőszobámba. Miután elkészültem, leléptem otthonról. Egész nap a városban voltam, megvártam, míg besötétedik. Leszállt a városra az éj sötét leple, én pedig ezt használtam fel, hogy elrejtsen. Egyedül sétáltam az elhagyatott utcákon. Magányosan. Ha nem szoktam volna hozzá ehhez az érzéshez, talán nem is sikerült volna félelem nélkül átvágnom az utakon. De én csak mentem előre. Nem néztem vissza. Csak kerestem a legújabb áldozatomat, aki nyújt egy kis mámorító szórakozást. Már egy óra is volt, a házak csendesek és sötétek voltak. Mindenki aludt. Ebben mi lesz szórakoztató?
Ahogy sétáltam tovább, megláttam. Az egyik takaros kisvárosi házban égett a lámpa. Hirtelen boldogság áradt szét a testemben. A házacska két emeletes volt, de ehhez képest aprócska. Otthonosnak tűnt, gondolom egy kis család lakja. Olyan meghitt. Hát hogyan állhatnám meg, hogy ne rontsam ezt el? Vigyorogva sétáltam körbe az épületet, gyenge pont után kutatva, ahol bejuthatok. A hátsó részen találtam is egy földszinti nyitott ablakot. Ez túl egyszerű út. Ha egy filmben lennék, arra számítanék, hogy csapda. De ugyan, ez a való élet. Apró ablak volt, alig bírtam áterőltetni nőies (azaz széles) csípőmet. Ahogy földet értem, azonnal dörzsölgetni kezdtem a területet, amit megnyomott a kemény fa keret. Ez biztosan nyomot fog hagyni. Lehettem volna előrelátóbb is, haspóló helyett felvehettem volna valami alkalomhoz illőbb felsőt is. Mindegy. Ezt már elcsesztem.
Miután fejben jól leszidtam magam, körbe kémleltem a helyiséget. Gyorsan megállapítottam a berendezésekből, hogy a konyhában vagyok. Tökéletes.
- Hé, szívem. Itthon vagyok – ordítottam vigyorogva. – Le tudnál jönni segíteni a konyhába?
Ekkor felnyomtam a villanyt, azzal a szándékkal, hogy elmegyek egy sötét helyiségbe, és onnan lepem meg az itt lakót. Ez a barátnős/feleséges próbálkozás elég gyenge volt, hisz valószínűleg vagy egyedülálló az illető vagy itthon van a párja. De nem is számít az indok. Csak jöjjön le.
Ezeken gondolkoztam, miközben felkapcsoltam a villanyt és fény áradt szét a helyiségben, ezzel kínozva az én szememet.
- Tudod te, mennyire vártam már ezt a pillanatot, Daisy? Rohadt unalmas egész éjjel ébren maradni és várni téged – hallottam egy hangot a hátam mögül.
Levert a víz. Mi történik? A szemem lassan hozzászokott a fényhez, ijedten néztem magam mögé. Meg is bántam. Egy talpig rendőr egyenruhát viselő fiatal férfivel találtam szemben magam. Most hűvösre fognak tenni? Kiskorú nem mehet börtönbe, igaz? Még csak 17 vagyok. Nem lesz gond. Magamra öltöttem a maszkomat. Nem fogom hagyni, hogy az érzéseim kiüljenek az arcomra. Vigyorogtam. Gonoszan és veszélyesen. A pultra vezettem a tekintetem, és nem csalódtam. Felkaptam egy kést a tartóból, és szembefordultam az egyenruhással.
- Na-na, nem szép dolog így meglepni egy hölgyet – vicsorogtam rá. – Örülök, hogy valóra vált az álma, és találkozhatott velem, de sajnos azt hiszem, indulnom is kell. Hát nem szomorú?
Hogy képes lettem volna megölni? Nem tudom. De ha veszély fenyeget, mindent meg fogok tenni azért, hogy elmeneküljek.
- Jajj édesem, te minden vagy csak hölgy nem. Én a helyedben letenném azt a csúnya nagy kést – most vettem észre, hogy egyik kezét egész eddig övénél tartotta, most pedig elővette vele a pisztolyát. Szóval ő is képes megvédeni magát, ha arra kerül a sor. Azt hiszem, ez sakk-matt.