Shy Girl

⚜Második rész⚜

Mint minden nap, ment a szokásos rutin. Mrs. Peterson nagy sóhajtások és fejrázogatás közepette beírta a három későt, majd újra belekezdett a sötét foltba az életemben, vagyis a fizikába. A trió hátul helyet foglalt a helyükön, ami történetesen Layla és az én helyem mögött található. Egyszerűen csak így lett, mi hárman nem akartunk nagy stéberként tetszelegni, ezért a középsőbb padokat választottuk, ők meg pont a mögöttünk lévő hátsó padokat választották törzshelyüknek.
Az óra végén kezdődött a kedvencem, a szünet. Nyilván mindenki szereti, de én különösen élvezem. Ilyenkor életre kel az osztályom és megindul a hülyülés áradat. Imádom nézni, ahogy a lánycsapatok mindenféléről trécselnek, befonják egymás haját, kuncorásznak. Vagy, amikor az idióta fiú sereg már megint valami oltári nagy baromságot csinál. A fiúk vagy irtó aranyosan valami játékot játszanak, vagy egymást szivatják széjjel. Eközben mi csak ülünk a padunkban és szép csöndben beszélgetünk.

-Char, mondtad, hogy most hétvégén volt a nagyid szülinapja. Mit csináltatok? -érdeklődtem.
-Az egész család összegyűlt és sütöttem egy tortát a nagymamámnak - válaszolt.
- Hm, megkostóltam volna az a tortát, de biztos már rég felfalták a rokonaid.
- Igen, tényleg nem maradt.
- Lay, mit rajzolsz? -kíváncsiskodtam, mert megint a rajzfüzetére volt rágörnyedve a kis művészem.
- Most egy ruha tervet éppen. Az a koncepció, hogy a ruha árnyékozással egy várfalat adjon vissza - magyarázta a művésznő.
- Ezt meg is fogod varrni, meg minden?
- Nem, ez csak egy terv...
- Kár, pedig nagyon szép lenne.

Abban a szent pillanatban, ahogy kimondtam a mondatomat, egy kicsi, kerek, összegyűlt alumínium fólia labda találta el a fejemet nagy erővel (már amennyire erős tud lenni egy ilyen mizé). Felnéztem, hogy kinek van megbánó tekintete, amiért eltalált.
Nem kellet nagyon vizslatnom, mert már jött is a bocsánat kérés.
-Sajnálom, véletlen volt! - esedezett az osztály humor heroldja, Timothy.
- Semmi baj - mondtam és egy meggyőző mosolyt is küldtem felé, jelezve, hogy tényleg minden oké. Majd zavartan leborultam a padomra és alvást színleltem.

Persze nem aludtam, így hallottam az ez utáni beszélgetéseket.
- Te Tim! Neked nem tanították meg, hogy nem úgy kell egy lánynak szerelmet vallani, hogy bántod? -tette fel nevetve a kérdést Jake.
- Ki mondta, hogy tetszik nekem? Biztos csak féltékeny vagy, mert valójában neked tetszik! - mondta kajánul Tim.
- Ugyan már... -tagadott Jake.
- Pszt, lehet, hogy meghallja...- pisszegett Scott.
-És ez engem szerinted izgat? -mondta lekezelően Jake.
Ez után becsöngettek a következő órára, ami történelem volt.

Felemeltem ugye a fejemet a padról, mert a tanár belépett a terembe. A töri tanárról annyit kell tudni, hogy magamban Apának nevezem. Ugyanis a megszólalásig hasonlít az apámra. Csak ő sokkal tiszteletre méltóbb és erkölcsösebb, mint a sajátom.
Ezért mindig repesve várom a töri órákat.

Ezen a bizonyos órán ülni viszont egész más volt. Olyan érzés kerülgetett, mintha valaki lyukat fúrna a hátamba a nézésével. De biztos csak képzelődtem. Miért nézne engem a VDP bármelyik tagja is? Jake még azt is megmondta, hogy lehetetlen, hogy én tetszek neki. Mintha nem lennék elég jó neki. Őszintén, nem lepődtem meg ezen. Tessék végre beleszerettem valakibe, erre egy ilyen Jake félének kellett lennie. Már kezdettől tudtam, hogy soha semmi sem lesz köztünk. Jake az összes eddigi barátnőjét 1 hónapnyi járás után otthagyta. Csak magamnak okoznék fájdalmat, ha a barátnője lennék. De mit is gondolok én, hiszen nincs az az Isten, hogy Jake és én valaha is össze jöjjünk.

Miután kicsöngettek, Char-t és Lay-t megkértem, hogy kísérjenek el a büféhez. Mindig, ha túl stresszelem magam, egy kis ennivaló megnyugtat. Egy muffin mellett döntöttem végül, Lay meg egy almát vett magának. Char az otthonról hozott szendvicsét majszolta, miközben a kint ücsörögtünk a suli kertben. Az ilyen pillanatoknak nagyon örülök. Nem beszélünk semmit, ( most éppen azért, mert mindenki táplálkozott) mégsincsen az a kellemetlen érzés, hogy nem beszélgetünk. Hanem csak élvezzük a csendet és a másik társaságát.
Az órák hátra levő része nem volt valami izgalmakkal teli, ha nem számítjuk az angol tanárnőnk újabb dühkitörését bele. Egyszerűen néha kiakad valamitől, földhöz vágja a könyvet és odasétál az ablakhoz. Vagy öt percig mereng kifelé, majd megfogja a kannát és megöntözi a virágait. Majd felveszi a földről a tankönyvet és folytatja a tanítást, mintha mi sem történt volna. De mi ezt már megszoktuk nála, nem lehet mit tenni ezzel, csak próbáljuk a lehető legkevesebbszer kiakasztani.
Utolsó óra lévén mindenki tűkön ülve várta már a kicsengőt, vagyis a suliból szabadulásra engedélyt adó mennyei hangot. Amint meghallottuk, már dobtuk is a cuccainkat a táskánkba, majd iparkodtunk a kijárat felé.

Hármasban mentünk egymás mellett Lay-el és Char-ral,a suli előtt lévő hosszú utcán, ahogy sokan mások is. Előttünk pár embernyivel ment a VDP, amit lehetetlen volt nem észre venni.