Sötét van. Kicsi, de szapora cseppekben esik az eső. A kempingpark hanyagul nyírt zöld gyepét áztatja. Csak a hosszú, falábakon álló, pergő sárga festékkel lemázolt faépületből szűrődik ki valamicske fény és fel-felharsanó kacaj. Mégis, alig néhány csipkefüggönyös ablak világos. Az egyikben hirtelen nevető lány tűnik fel. Alakja leginkább egy kísértetéhez hasonlít, ahogy kacagva maga köré tekeri az ódon függönyt. Köddé válik. Talán mégis az? Egy bolygó lélek?
Bent, a kis szobában is homály van. Ágyak, hátizsákok és fiatalok tömege összezsúfolva. Ám ők nem érzik kényelmetlenül magukat: mindenki nevet. Az ablak előtt sötét konty ül, szorosan mellette egy világoszöld pizsama kucorog. Felharsanó kacagás.
- Csináld!- kiáltja vihogva az emeletes ágy tetejéről egy copf. Bútor recseg. A kontyos feláll. Hosszú, barnás hajat és szeplős orrot világít meg a telihold. A lány félszeg mosolyra húzza ajkait. Elpirul. A zöld pizsama is felemelkedik. Már két alak áll a szoba közepén: egy fiú, meg a lány. A copfos újra előrehajol, és a szőke, fitos orrú így kiált az emeletről:
- Gyerünk!
Újabb vihogás. A kontyos szégyenlősen elfordítja fejét a másik irányba. A zöld pizsamás fiú zavartan nevetgél, és a társaihoz beszél. A barna lány az emeletre teszi a rongynak tűnő, furcsa alakú tárgyat, amit addig szorongatott. Minden erejével gondolkozik.
"Most, vagy soha"- mondja magában, és egy lendülettel megfordul. Egy röpke pillanatig úgy tűnik, mintha a zöld pizsamának kontya lenne. Síri csend. Újra nevetés, kiáltás, villany és az ajtó becsukódásának gyenge, elnyomott zaja.
A barna hajú fiú még mindig mosolyog. Az ágyon ülve, zöld pizsamában. Nem gondol a mellette hagyott kis plüssre. Nem, ő csak egy dologra gondol. Egy dologra, aki most a szomszéd szobában könnyezik. A fiú füle-arca piros, és ott, a száján ég két, fehér ajak gyenge érintése.
