Kaszpedónia

Segítség!!!

A nap a szemembe süt, mindenem sajog. Először nem tudom kinyitni a szemem, majd elfordulok és végül sikerrel járva feltekintek az égre. Egy gödörben vagyok, csúcs sóhajtva állok fel, azonban az egyik bokám borzalmasan fáj. Kificamítottam, hát persze még ez is. Mondjuk ha minden rendben lenne, az én bénázássomal, szerintem még akkor sem tudnék kimászni, túl mély, ráadásul csúszós, nyirkos az oldala. Reménytelen. Reménykedve ülök le, még egyet sóhajtok, majd kétségbeesetten átölelem a lábaimat. Tehetetlen vagyok és ez idegesít. Nem hogy még ebből a hülye erdőből sem tudok kijutni, de ráadásul belezuhantam egy gödörbe, kissé másnaposan. Egyedül az a szerencsém, hogy a fa, ami a verem mellett van, árnyékot ad a nap melegétől.
Az időérzékem cserben hagyott, így elképzelésem sincs, mennyi idő telt el azóta, hogy ez az idióta verem fogságba ejtett. A levelek susogásán kívül semmit sem hallok, néhány madár csivitel, de ők minden bizonnyal nem tudnak segíteni nekem.
- Segítség...- nyöszörgöm, majd óvatosan hanyatt vetem magam. Néhány gyötrődéssel teli perc után, megelégelem a dolgot és talpra szökkenve ( már amennyire tudok), megpróbálok kimászni. A fáradt nyögéseket és a szitkozódást egyszer valaki úgyis meghallja.A kezem már sebes a sok kiálló szartól ,és a vizes ,csúszós gyökerektől, emellett pedig hihetetlenül piszkos vagyok, a fehér fölsőmet, immár csak szürkének lehet nevezni, mert ezt a koszt az életbe nem tudom kimosni belőle. Már ha egyáltalán valaha kijutok innen. Lerogytam a földre, a fáradtságtól, inkább csak nyöszörögtem, mint kiabáltam, de amint meghallottam valami neszt, ordibálva felálltam és ugrálva integetni kezdtem. Már egyáltalán nem figyeltem a lábamra, ami talán a lelkesedéstől van ,de szinte már nem is fájt.
Megint hallottam a horkantásokat, amitől megfagyott az ereimben a vér-itt a vég-gondoltam magamba.
Rémülten abbahagytam az ugrándozást és csak füleltem. A lény a gödör felé közeledett, majd amint odaért, érdeklődve nézett rám. Én pedig tátott szájjal bámultam,mert a lény nem volt más, mint egy vaddisznó. Ez monst komoly???
Mintha motyogott volna valamit, de ezt biztosan csak képzeltem, mert amint jobban szemügyre vett, hangoskodva elszaladt. A fenébe! Így már végleg nem jutok ki innen. Nem mintha egy vaddisznó ki tudott volna húzni innen, de ha megértjük egymást, akkor akár valami kötelet vagy akármit hozhatott volna.
Percekig szomorúan bámultam a helyét, utáltam a veremben lenni (mondjuk ki nem???). Már vagy századjára sóhajtottam, majd törökülésbe helyezkedtem el és percről percre éreztem, hogy egyre jobban megbolondulok. Lehet hogy a vaddisznót is csak képzeltem?
Mintha az előbb lépteket hallottam volna... Hevesen megrázom a fejem
- Van itt valaki? - azonnal felállok és igyekszem kikukkantani a csapdámból ami persze reménytelen, de nem adom fel .Így csak ugrálok és kiabálok pont úgy, ahogy eddig tettem. Látom, ahogy a vaddisznó megáll és büszkén emeli rám a tekintetét, amiért segítséget hozott.
- Szívesen. - mondja , én pedig ámulva nézek.
Probálom elhitetni magammal hogy csak kébzelődök-hiszen beszélő vaddisznok nem léteznek...ugye???-gondolataimból egy barna hajú, kék szemű, farmeros srác zökkent ki
- Hát te mit keresel itt? - néz végig rajtam, mire szégyenkezve húzogatom a pólómat.
-Na Gyere! - nyújtja a kezét, meg sem várva a válaszomat.
- A nevem Judy. - motyogom, miközben, próbálok felmászni a gödör oldalán. Nagyokat szuszogva terülök szét a földön. - Szabadság...-suttogom, majd hálásan a fiúra pillantok. - Köszönöm. - tápászkodok fel. - Nagyon hálás vagyok. - viszont ahogy közelebb lépnék, hirtelen a lábamba belenyilal a fájdalom, és visszaesek a földre.Majd leguggol mellém. Nem elég,hogy csapzottan lát, de még járni sem tudok. Remek. Óvatosan felhúz majd furcsán mosolyogva hagyja, hogy rátámaszkodjak. - A nevem Scott.
- Nagyon örvendek Scott. - mondom őszintén. A szívem szó szerint repes, hogy végre kikerültem arról a nyirkos helyről. Azonban Scott érzelemmentes arccal, beletörődve, hogy képtelen vagyok járni, felkap a hátára és egyből elindulunk a...hova is? Néhány pillanatig türtőztetem magam, hogy ne tűnjek túl minden lében kanálnak, azonban valljuk be egy elég helyes fiú cipel a hátán, és éppen az erdő sűrűjébe tartunk hát nem csúcs???
- Hova is megyünk?-teszem fel a mindent eldőntő kérdést, kicsit félve
- A faházhoz. - közli, majd leugrik egy fatörzsről, mire én akkorát rázkódok a hátán mint egy zsák.
- Hé! - kiáltom szemrehányóan. - Óvatosabban...és milyen messze is van az a faház? - kérdezősködöm.
- Nem neked kell olyan sokat sétálnod, szóval nem hiszem, hogy fontos lenne. - mondja unottan előrenézve.
- Ó, szóval messze van. - állapítom meg.Mellettünk a hős vaddisznó elégedetten röfög, s mint aki jól végezte dolgát, kocog Scott mellett.
Miközben a kisseb pihenőt élvezzük az erdő mélyén, észreveszem hogy milyen szép, ahogy a napfény beáramlik a fák ágai között, s mintha minden egyes fa csillogna valamelyest, olyan varázslatosan hat az egész. Ámulva nézek körbe közbe folytatjuk az utunkat -Ettől féltem???-Hiszen olyan gyönyörű. Scott dünnyögve hallgatja az ámuldozásomat, majd néhány perc múlva, elégedett sóhajjal, letesz.
- Máris megérkeztünk? - kérdezem, majd arrébb lép, ezzel megmutatva az otthonos kis faházat. A vaddisznó boldogan fut az épület mögé, majd maga után nógatja a többi barátját. Tátott szájjal bámulok rá. Hihetetlen. Egy egész konda termett előttem. Mosolyogva néztem rájuk, a fiú pedig váratlanul újra felkapott, majd elvonszolt a verandáig, ahol leültetett egy székre, ő pedig bement. A konda követte őt, elég vicces látványt nyújtott .Nem bírtam ki, hogy miután távozott el ne kuncogjam magam.
- Vicces ugye? - mondja az egyik jószág rám nézve. Azt hittem rosszul hallok!
- Te...te...beszélsz?
- Aha. De csak én. - mondta francia akcentussal, majd megvonta a vállát. - Azonban Scott nem volt túl beszédes. - biccentett az ajtó felé. - A nevem Fortunio*. És a tiéd?
- Judy* vagyok. - mondtam az arcomra fagyott mosoly kiséretében.
- Milyen bájos név,bár ezzel nem sok szerencséd lehet. Nyilvánvaló is, mivel én segítettem neked kijutni a gödörből-emlékeztetett.
Ha előző nap, bárki azt mondja nekem, hogy egy Fortunio nevű francia akcentussal beszélő vadkannal fogok társalogni,aki segített kijutnom abbol a hülye veremből ,esküszöm én azt az embert kiröhögöm minthogy elhiggyem ezt az egészet neki.De mindez, annyira valóságosnak, sőt, természetesnek tűnt - igen az, hogy egy vadkannal társalgok misem természetesebb, de tényleg - Olyan békés és meghitt volt minden, már éppen elálmosodtam volna ,amikor egy harminc körüli férfi jött baltával a kezében fütyörészve.
- Hahó! Örvendek! - köszönt udvariasan.
- Üdv! - köszönöntem egy mosoly társaságában .
- A nevem John. Mi szél hozott ide?
- Nem szélnek mondanám, hanem inkább Scottnak. A nevem Judy. - még értetlenebbül néz rám. Állom pillantását és újból átgondolom azt a mondatot amit az előbb mondtam.... áhh nem ciki.
- Azt mondod, Scott hozott ide? - kérdezi, mint aki nem értette jól.
- Igen. - válaszolom kissé kínosan.
- Akkor, ne csak ülj itt. Inkább gyere be! - mosolyogva behív a házba, egyedül csak Fortunio követi, én pedig zavartan utánuk megyek.