A busz legelső ülésén foglaltam helyet. Tusom, stréberes, de régen mindig hátul a leghangosabb társaság oszlopos tagjaként. Mostantól nincs helyem ott. Az első ülés egyébként sokkal nyugisabb, senkinek a feje nem lóg bele az előtted elterülő képbe, és a tájat is jobban szemügyre veheted. Amint bedugtam a fülesem, a világ megszűnt létezni, olyan voltha, mintha egyedül én lettem volna a buszon. Na meg persze a sofőr.Középkórú, alacsony, kopaszodó férfi volt a sofőr, aki valami nagyon értékes dolgott rejthetett a pulóverje zsebébe, ugyanis 5 percen belül huszonhétszer érintette meg. Igen, volt időm megszámolni, mert a szüleim pont az ablakom alatt álltak, és várták, hogy elköszönjek tőlük. Én is vártam sokmindent. De hiába.Elvileg 2 óra volt a menetidő, legalábbis a karórám szerint. Őszintén szólva, nekem egy percnek tűnt, messze jártam, mint mostanában mindig, és akkor kaptam észbe amikor a sofőr szólt, hogy megérkeztünk. A sofőr kipakolta a csomagjaim, illetve csomagomat a busz hátuljából, én pedig készségesen ránéztem, ennél többet nem nagyon lehet elvárni tőlem.A sofőr biccentett, majd visszaült a járműbe és elhajtott. Egy ideig még néztem volna a poros utat utána, majd észrevettem, hogy az út nem poros, ugyanis esik az eső. Így aztán megfordultam és elindultam az iskola felé. Nem siettem, nem volt szándékombar, ezért megnéztem kívülről ezt a "Speciális Intézményt". Régi, patinás épület, azt hiszem, ez a megfelelő jellemzés.
YOU ARE READING
Speciális
RandomNapló. Fekete. Kapocs. Furcsa. Egy furcsa fekete kapcsos napló. Szóval írjam le, ami csak eszembe jut, hát nem tudom, kicsit ez érdekes nekem így. Sosem tartottam magam valami írónak, aki majd egy nap gyanútlan regényekkel fogja elárasztani az olvas...