Promise-Ígéret ( A sors játékszerei I. )

Idegenek {Catie szemszöge}

Sziasztok unikorniscsikóim!

Tudom, tudom nagyon rég nem volt új rész, de légyszi, nézzétek el nekem, elég sok minden történt velem mostanában, úgyhogy bocsánat.

Viszont vagy egy jó hírem is ami ma reggel lesokkolt. Átléptük a 300 megtekintést! WOOOOW

O.O

Életemben nem gondoltam volna, hogy ekkora megtiszteltetés ér, hogy ennyi ember olvasta a könyvem. Wáó. Hihetetlen! Remélem nem haragszotok nagyon.

Következő hihetetlen újdonság, ami miatt egész nap törhetetlen volt a lelkesedésem, az az, hogy ÚJABB DÍJAT KAPTAM! Tényleg, el sem hiszem. Kész csoda!

Na, de akkor jöjjön is a következő rész, aminek azt a frappáns címet adtam, hooogy, 'dobpergés' Idegenek!

_____________________________________________

Fájó fejjel ébredtem egy felettébb ismerős helyen, ami név szerint a szobám volt. A csontjaim fájtak, a fejemet nehéznek érezem, a fülem csöngött és még szédültem is.  Legalább húsz percig feküdhettem ott, mert nem bírtam felülni sem. Hirtelen egy hideg és nedves valami ért a bal kezemhez, ami miatt ijedtemben majdnem összepisiltem magam. De aztán rádöbbentem, hogy nekem van egy kutyám.

- Szevasz Pöttyi. - Suttogtam erőtlenül, és az orrára raktam a kezem. - Ne aggódj, életben maradok.

Erre a kutyám válasza egy halk nyüszögés volt. Kiabálás szűrődött fel a szobámba, amitől a fejem még jobban fájt. Az összes erőmet összekaparva, felültem az ágyamban. Jézusom, elég ütős méreg lehetett, ha ennyire rosszul vagyok tőle. Pöttyi felugrott az ágyamra és az oldalamhoz simult. Nagyon okos kutya volt, és legfőképp hűséges. Emlékszem mikor megkaptam, még csak hat hetes volt és a bal füle hegye egy picit lelógott. Olyan cuki volt! Nem mintha most nem lenne az, de akkor halálira aranyos volt.

A kiabálást még mindig hallottam, és már nagyon idegesített. Végül valahogy összekapartam magam, és felkeltem az ágyból és az ajtó felé araszoltam. Szélesre tártam, majd óvatosan a lépcső felé léptem. Pöttyi mindvégig mellettem lépdelt, és óvó tekintettel követte minden mozdulatomat.

- A Te feladatod lett volna vigyázni rá, de kudarcot vallottál! – mondta egy határozott és mély hang. Nagyon ismerős volt, de a gondolkodásom nem volt tiszta, gondolom a méreg miatt. Szeretlek, bácsikám! – Gondját kellett volna viselned, és az életedet kellett volna adnod érte, ahogy azt megesküdted! Neked kéne most eszméletlenül feküdnöd, nem a lányomnak!

Na, ez egyre gyanúsabb.  Leléptem két lépcsőfokot, és megláttam azt a személyt, akire a legkevésbé számítottam. A vérszerinti apámat. Annyira meglepődtem, hogy megbotlottam a saját lábamban, és legurultam volna a lépcsőn, ha az apám nem tart meg.

- Ejnye, kislányom, jobban vigyázz magadra! Még szerencse hogy épp itt voltam! – Mosolygott vidáman, de az arckifejezésem láttán lefagyott a mosolya.

- Mit keresel itt?- Kérdeztem ridegen. Gyorsan felálltam, és leráztam a kezeit magamról. Nem válaszolt. A szemében szomorúság és fájdalom csillogott. – Miért jöttél?  Válaszolj!

A nappaliban megfagyott a levegő. Senki sem várta, hogy ilyen hidegen fogom üdvözölni a régen látott apámat. A nagy csendben szinte vágni lehetett a feszültséget köztünk. Legalább két percig állhattunk így, majd megint megszólaltam.

- Úgy oktatod ki Mike-t, hogy közben három évig felénk sem néztél? Kioktatod arról, hogy mi lett volna a feladata? Tudod te, hogy min mentünk keresztül? – Vágtam durván az arcába mindent, amit a helyzettel kapcsolatban éreztem. – Sarah hetekig álomba sírta magát, Jason majdnem kibukott a gimiből, pedig kitűnő tanuló volt! Nem tudtuk, hogy mi történhetett, amiért nem jöttetek! Aztán hónappal később rájöttem. Egyszerűen nem kellettünk. Elhajítottatok minket, mint egy hisztis óvodás, aki megunta a játékát. Tudtam, hogy valamikor elő fogsz húzni a kalapból, mint trónörököst, csak azt nem tudtam, hogy mikor. - Az arcára fájdalmas arckifejezés ült ki, mintha megütöttem volna. De rosszul voltam ettől az egésztől. A viselkedésétől. - Azt hitted, hogy mikor meglátlak, majd a nyakadba ugrok, hogy milyen jó, újra együtt a család? – Kiabáltam vele. Az összes fájdalom és düh kijött belőlem, az összes ki nem mondott szó. Minden, ami egykoron bennem lappangott, mint valami betegség, az most előbújt belőlem. – Hát azt lesheted. Mert az, amit a saját gyerekeiddel, a véreddel tettél, soha nem bocsájtom meg neked. Soha.

Apám szoborrá dermedve állt a lépcsőn, és a nappaliban kínos csend honolt. Még mindig remegő lábakkal megkerültem, majd Pöttyivel kimentem a konyhába egy pohár vízért.

Lépteket halottam mögöttem. Biztos a bátyám volt hogy kioktasson.

-Ha azért jöttél Jason, hogy kioktass, akkor már mehetsz is vissza, mert nem vagyok kíváncsi arra, amit mondani tudsz.- Nyúltam fel a szekrénybe, a jobb kezemmel, de a vállam egy éles fájdalommal tiltakozott a mozdulat ellen. Egy kéz nyúlt el a fejem mellett, és levett egy poharat.

-Sok nevem volt eddig, de Jason még nem! - Jelentette ki derűsen Peter, miközben a poharat felém nyújtotta.

-Látom, neked legalább jó kedved van, ma már másnak nem.-morogtam, és ezúttal a bal kezemmel nyúltam a pohárért.

-Botorság lenne tőlem kioktatni a leendő királynőmet, de nem volt szép az, ahogy az apjával beszélt.

A csap alá tartottam a poharat, és tele engedtem hűvös vízzel.

- Akkor ne tedd.- Néztem a szemébe. - Nem gondolom, hogy nem érdemelte meg azt amit kapott.

-És én ezt nem is vitattam.- Dőlt neki a pultnak, míg én felültem.- Csupán annyit mondtam hogy nem volt szép húzás, és hölgyhöz méltó.

-Pont ez az. Én nem vagyok hölgy. Én csak egy báb lennék számára akit körbe mutogathat. Ha eddig nem kellettem neki akkor most se kelljek! - Jelentettem ki dacosan.- Másodszor, nekem ő nem az apám. Az a személy három évvel ezelőtt megszűnt létezni.

- Ne legyen ilyen szigorú hozzá. Nem tudhatja, hogy mi miatt nem jöhettek. - mosolygott halványan Peter.

- Ajánlom, hogy ne rajtam mulass, mert akkor ellátom a bajod, Őrző!- kuncogtam. Csak elérte amit szeretett volna. Már ha ez volt az.