Tiltott Gyönyör- II. Kötet

#7 - Itt a vége, fuss el véle!

– Mia, játszatok szépen az öcséddel! Ne dobálózzatok, mert sírás lesz a vége! – szóltam rá aznap sokadszorra nevelt lányomra és a kisfiamra. Most éppen a homokozóból dobálták ki marékszámra a homokot, de alig fél órája még vízipisztollyal kergetőztek a hátsókertben. Ha hétvégenként össze szabadul Mia és Noah, a házat a feje tetejére fordítják, és az idegeimen táncolnak, mert míg ők jól érzik magukat, én azt lesem, nehogy valamelyiküknek, vagy ne adj Isten, mindkettőjüknek baja essen a nagy rosszaság közepette, mert bizony volt rmár á példa. Legutóbb Noah fejét öt öltéssel kellett összevarrni, Miának pedig megzúzódott a bokája, és ha ez nem volna elég, Tina paprika piros fejjel küldött el melegebb éghajlatra, mert nem figyeltem jobban a lányára.

Ettől függetlenül imádom, mikor együtt vannak, nagyon jó testvérek. Nem veszekednek, csak néha vitáznak egy keveset, de az gyorsan meg is oldódik. Olykor veszélyes ötleteik vannak, és szemernyi félelemérzet sincs bennük. Bennem annál inkább. Andy mindig rám szól, hogy hagyjam őket egy kicsit kibontakozni, de akárhányszor egy kicsit is kétes dolgot csinálnak, én már látom lelki szemeim előtt, hogy hogyan esnek le valahonnan, miképpen ütik meg magukat, és a többi szörnyűség, amitől rettegek velük kapcsolatban.

– Molly, elmeséled nekünk újra azt, mikor összeházasodtatok apuval? – jött oda a napozó ágyhoz Mia, nyomában Noahval, és kért, hogy idézzem fel életem egyik legszebb napját mára sokadszorra.

– Nem emlékszel? Te is ott voltál – viccelődtem, mert nemcsak ott volt, de már annyiszor elmeséltem neki, hogy kívülről fújja az egészet, ő mégis imádja hallgatni.

– De igen, csak újra szeretném hallani, és öcsi is - mentegetőzött a testvérével, aki csak csendben várt. Nővérével ellentétben az ő személyisége inkább rám ütött, csendes, kissé visszahúzódó, hagyja, hadd intézkedjen helyette a testvére, míg ő beleegyezően bólogat vagy helyesel.

– Te is szeretnéd, szívem? – kérdeztem az öt éves kisfiamat.

– Igen, anya, meséld el – felelte, miközben közelebb jött, hogy az ölembe ülhessen, és onnan hallgassa végig a mesét, míg Mia behúzta a napernyő alá a kissé odébb lévő széket, majd elhelyezkedett rajta kényelmesen.

– Hát legyen. Honnan kezdjem ezúttal? – tettem fel a kérdést.

– Onnan, hogy a nagyi nem haragudott már – felelte a kis csöppségem, ahogy még mocorgott kicsit az ölemben.

– Rendben, szóval. Mikor kiküldtük az esküvői meghívókat, Martha nagyiéknak is küldtünk, pedig tudtuk, hogy haragszanak ránk, amiért nem volt hamarabb esküvőnk. Igazából én is haragudtam rájuk kicsit, mert úgy éreztem, hogy fontosabb nekik mások véleménye, mint én, de azért mégis küldtünk nekik meghívót. Nem szóltak, hogy jönnek-e, én pedig nem foglalkoztam ezzel, mert nagyon sok dolgom volt, és még te is pici baba voltál, Noah - pillantottam le az ölemben kuporgó kis angyalra, majd folytattam.

Az esküvőnk egy szép nyári napon volt. Már hajnalban fent voltam, pedig nyugodtan pihenhettem volna, de túl izgatott voltam az alváshoz. Egész délelőtt csak tébláboltam, és később apa is elmesélte, hogy nem tudott ő sem nyugton maradni. Nagyon lassan telt az idő, és ahogy közeledett az óramutató a tizenegyeshez, én folyamatosan izgatottabb lettem. Már a hasam is fájt, és csak egy kis almát bírtam enni reggel. Ti voltatok már ilyen izgatottak? – kérdeztem közbe.

– Én igen – vágta rá Mia, és aztán el is magyarázta, mikor. – Akkor, mikor a nagyiékhoz mentünk, és tudtam, hogy ott lesznek az unokatestvéreim is. Nagyon vártam, és nekem is fájt a hasam – regélte, melyre csak bólogattam, majd Noahoz fordultam.

– És neked? – néztem rá nyugodtan, az ölemben gubbasztó kisfiamra.

– Én akkor szoktam izgulni, mikor a nagyiéknál vagyok, és már majdnem este van, és tudom, hogy nemsokára jössz értem, mert szoktatok hiányozni apuval. Ez is számít? – nézett rám kérdően, melyre majdnem elnevettem magam az arckifejezése láttán.

– Igen, szívem, számít – feleltem, majd folytattam. – Akkor tudjátok, mennyire izgultam.

Mikor a nagyiék megérkeztek, amiről persze nem tudtam, akkor feljöttek hozzám, és bocsánatot kértek tőlem, amiért így viselkedtek velem. Tudtam, hogy az esküvő változtatta meg a hozzáállásukat, de nem zavart, csak azt akartam, hogy ne veszekedjünk többet, és újra beszélhessünk, és láthassuk egymást. Örültem, hogy ezen a napon ők is velem vannak.

Aztán eljött az idő. Már minden barátunk és családtagunk megérkezett, minden készen állt arra, hogy összeházasodjunk apával. Belőlem hercegnőt varázsoltak, Apa pedig igazi királyfiként nézett ki, és úgy várt az oltárnál.

– Mi az az oltár? – vágott közbe Noah de mire választhattam volna, Mia megelőzött.

– Jaj Noah, te mindig rákérdezel valamire - tolta le kissé kisöccsét, de azért válaszolt – Az, ahol a pap bácsi áll, és házaspárnak ott kell állni, amíg elmondja a szöveget, két oldalalon pedig ott ülnek a rokonok - felelte, mutogatva, egészen nagy átéléssel.

– Jól van na, ha nem tudtam? Most ne értsem a mesét? – vágott vissza felháborodva.

– Jó – jó, nem baj, hogy megkérdezted, csak nyugi, ne egyétek meg egymást emiatt – vágtam közbe, hogy biztosan ne alakuljon ki semmilyen vita. Nem különösebben veszekednek, de ilyen apróságokon össze tudnak zörrenni. – Mehet tovább? – kérdeztem rá, de meg sem vártam a reakciót, folytattam.

– Nos, mind a ketten készen voltunk már, apa beállt az oltárhoz, én pedig az ajtóba vártam, hogy odasétálhassak hozzá, amikor elindult a zene, még nagyon izgatott voltam, ugyanúgy, mint reggel, de amikor megláttam apát, ahogy ott állt és csak engem várt, minden izgalmam elszállt. Apa rám mosolygott, én vissza, és biztos voltam benne, hogy minden rendben lesz. Tudtam, hogy apához kell hozzámenjek feleségül, és tisztában voltam azzal is, hogy ő az igaz szerelmem.

– Megjött a fagyi! – kiáltott ki Andy a hátsó udvarra, de mit sem törődve vele, meséltem tovább, és a gyerekek sem moccantak, hallgattak, mintha először hallgatnák végig.

–Miután kimondtuk a boldogító igent, mindenki tapsolt, majd világra szóló lakodalmat ültünk. Volt, mi szemnek s szájának ingere. Mindenki jól érezte magát, mulatott és táncolt, mi pedig olyan boldogok voltunk, mint még soha azelőtt, mert úgy éreztük, egymáséi vagyunk már mindenhogy, ahogyan csak lehetséges. – fejeztem be, és abban a pillanatban ért ki Andy is. Egyik kezében négy tálat egyensúlyozva, a másikban pedig az említett fagylaltot tartva.

– Már megint a történetünket meséled? Lassan le is írhatnád. Amilyen szerencsétlenek voltunk, simán el tudnám képzelni azt, hogy valaki rákap, és legközelebb már könyvből mesélhetnéd – viccelődött Andy, de én ezt nem éreztem viccesnek, sőt, nagyon is jó ötletnek tartottam. Úgy éreztem, ez nem butaság, hisz a mi történetünk nem szokványos, mégis boldog a vége. Akkor, abban a pillanatban dőlt el bennem az, hogy igaza van Andynek, leírom a történetünket.

– Tudod mit? Igazad van. – feleltem. – De majd később, most együnk fagyit! – mondtam, majd Noaht a talpra állítva segítettem kiporciózni a fagylaltokat. Andy mellém ült a napozóágyra, a gyerekek pedig egy – egy széken falatozta a hűvös édességet.

Megálltam egy pillanatra, elgondolkozva néztem a családomat, és büszke voltam. Nemcsak magamra, hanem mindenre, amim van. A szerelmemre, mert kitartott mellettem, tényleg jóban és rosszban. Arra, hogy Mia a saját anyjaként szeret, noha csak hétvégenként van velük, a testvérét pedig imádja. És végül a gyönyörű kisfiamra, mert nélküle az életem sem lenne ennyire szép. Úgy érzem, ha ő nem lenne, nem sikerült volna leküzdenem a démonjaimat. Ha nem ismertem volna meg Andyt, a mai napig otthon gubbasztanék egyedül, és azon rágódnék, hogy mit kellett volna másképp csinálnom az életemben. Ezzel szemben van egy gyönyörű családom, boldog vagyok, és büszke mindenre, amit az élet nekem adott. Így kezdődött hát el minden, és így történt az, hogy a mi viharos, olykor zavaros, nagyrészt félreértésekkel teli történetünket boldog véget ért.