Choose!

Emelet

Felpattantam, és nagy lendülettel megindultam az üres 4. emeletre. Gőzöm sem volt arról, hogy anyámnak mi dolga van ott. Talán semmi komoly. És bár önző voltam, de reméltem, hogy mehetek moziba, és nem kell kórházba szállítani, vagy hasonlók. Felérve a lépcsőn megpillantottam a nyitott ajtót a folyosó végén.

- Remek, úgy látom szomszédokat kapunk. - gondolkoztam hangosan. Kezemmel teljesen kitártam a bejárót, és bepillantottam a félhomályban úszó helységbe, ami tele volt öreg bútorokkal. - Anya! - kiáltottam, mire a készülékem képernyőjén megint megjelent a kis gondolat buborék amiben ez állt: Gyere beljebb! Hunyorogva meredtem a poros asztalra, és bíbor színű kanapéra.

- Nem fogok bemenni. Ha baj van gyere ki. - mondtam hangosan, de nem érkezett válasz. - Jól van, egy pillanat. - forgattam a szemem. Bekullogtam a szürke előszobába, és vártam, hogy kijöjjön, de nem tette. A velem szemben elhelyezkedő sötétbarna fa pultra tévedt tekintetem, amiről a már ismerős fekete trutyi folyt. - Ez nem vicces. Programom van, mennem kell. - jelentettem ki, és sarkon fordultam, de a lábamat elkapta valami az asztal alól. Leblokkoltam, de bármi is volt az, nem pánikolhattam be. Másik cipőmmel rátapostam a ráncos kézre, ami hirtelen el is tűnt. Futásnak eredtem, nem nézve hátra. Teljesen olyan érzésem volt, mintha követne valaki. Szaladtam, de a lejáró előtt egy óriási kék madár trónolt. Szemei sárgás, fehéres színűek voltak, és minden mozdulatomat követték. Ekkor már remegtem a félelemtől. A csuklyás bagoly teljesen utamat állta, és valóságos rémálom vette kezdetét. Egy normális ember félre lökte volna az állatot, és szaladt volna segítségért, de nekem ez volt a legmélyebb félelmem, bármilyen furcsa is inkább a sötétet választottam. Visszaloholtam, és becsaptam magam mögött a bejárati ajtót. Elkezdtem nyomogatni a gombokat a mobilomon, számokat bepötyögni, és felhívni valakit. Nem volt térerő, a wifi jel nullára csökkent, én pedig a hajamba kapaszkodtam, és elindultam a ködbe.

- Anya ez nem vicces. Be vagy állva? - nyögtem remegő hangon. Egyre beljebb lépkedtem, végül megpillantottam Őt. Fekete haja kócos volt, sminkje elkenődve koszolta be arcát. Megkönnyebbülve rohantam oda hozzá, és megfogtam kezét, ami jég hideg volt. Szemei ugyanolyan árnyalatúak voltak, mint az előbb emlegetett madáré. Kézfeje kicsusszant az enyém szorítása alól, és a nő, akiről egy pillanatra el is felejtettem, hogy kicsoda, a levegőbe emelkedett. - Nem, ez nem lehet, csak álmodom... - suttogtam, és bámultam a filmbe illő, lebegő teremtményt. - Segítség, Valaki segítsen! - üvöltöttem amilyen hangosan csak tudtam. Hátrálni kezdtem, de valami elkapott hátulról, és magához szorított. Megviselt végtagja erősen tartotta a hátam, majd a számra tette azt, én pedig nem kaptam levegőt sem. Bármilyen erősen próbáltam kiszakadni ölelése alól, és menekülni, nem tudtam.

- Most elengedlek, de ha megszólalsz, megöllek téged, és az anyádat is. - mondta szinte már énekelve. Olyan volt a hangja, mint egy férfié, amit próbáltak volna női hanggá retusálni. Nem mertem megszólalni, pedig talán az lett volna a legjobb. Az alak elém lépett, én meg csak felmértem az erőléti állapotát, hogy vajon letudnám-e ütni valamivel. Vékony volt, bőre fehér. Egy fekete esküvői ruhát viselt, ősz haja a vállaira omlott. Szörnyen sovány volt. Bordái átszakították mellkasát. Felfordult a gyomrom, és azon gondolkoztam, hogy, hogyan lehet még életben. - Jól figyelj, mert fontos dolgot fogok mondani neked. - hangoztatta, és anyát kémlelte.

a) Megfogom az asztalon lévő vázát, és leütöm.

b) Meghallgatom a mondandóját, és az első adódó alkalomnál menekülök.