Tökéletes Katasztrófa (csábításból jeles ff.)

De szíp a szemed

 A szünet többi részét a teremben töltöttük hármasban. Armin kezdetben méltatlankodott egy sort, hogy őt miért nem hívtuk (?), de azért megitta a lattét. A második óra eseménytelenül telt - egy dolgot kivéve. Amber felelt irodalomból és természetesen nem tudott semmit. Beégését egy halk vihogással díjaztam, mire ő meg "véletlenül" meghúzta a hajam. Harmadik szünetben pedig megvettem a kedvenc hamburgerem, amit a büfés néni csak nekem készít el, és öt perc alatt befaltam, Armin és Alexy leesett állal néztek végig.

 - Mi van? - fordultam feléjük teli szájjal miközben egy bacondarabot próbáltam felszürcsölni a szám széléről.

 - Hogy neked mekkora szád van - sóhajtotta Armin, mire drága testvére felvihogott és pedig megvontam a vállam és kihívóan elvigyorodtam.

 - És még van hely - bekaptam még egy hatalmas falatot a félig megrágott mellé és próbáltam azt is lenyelhető állapotúvá varázsolni.

Hm. Guszta, gondoltam magamban és nagy nehezen leküzdöttem a torkomon a fél hamburgert.

 - Tisztelt publikum. Most megfigyelhetik, hogy Dakota Carter, a méltóságteljes Carter-família egyetlen szem lánya most tiporja sárba a család méltóságát. Hogy mivel? Egy harapással képes megenni egy fél hamburgert. De ne ám a gyorsétteremek által ismert kis nyomoronc hamburgerre gondoljanak, hanem annál másfélszer akkorára! - szórakoztatott minket Alexy és hogy tökéletes színészi játékot mutasson be, cirkuszi hangja mellé még széles mozdulatokat tett, mintha invitálná a közönséget.

Kezdetben nevettem, de a végére már csak a levegőt kapkodtam és csapkodtam, mint egy retardált fóka. Szerencsére Armin nevetett helyettem is, végül mind a hárman a földön kötöttünk ki és csak nevettünk.

 - Lám csak, lám. Kit látnak szemeim? Dakota Carter megint szégyent hoz a fejemre - szólalt meg Castiel a fejem mellett. - Ráadásul nincs egyedül. Két elválaszthatatlan utánfutója is vele van. Örvendek, gyerekek - biccentett az ikrek felé, miközben felsegített.

 - Látom, te se vagy egyedül - vettem szemügyre két csatlósát miközben talpra rángattam a két agyalágyultat.

Az egyik természetesen Deborah volt, aki azonnal rácsimpaszkodott Castielre, amint a bátyám engedett és féltékeny pillantásokat vetett rám műszempillája alól. Teljes egészében utálom ezt a csajt. A barna póthajától a valamit alig takaró ruháin át egészen a neonpink, manikűrözött kis lábujjáig. A másik csatlós számomra teljesen ismeretlen volt. A fiú Castiellel lehetett egyidős, hófehér haja volt és az egyik szeme smaragdzöld volt, míg a másik aranyszínű. Viktoriánus ruhát viselt, bal füle mögött pedig egy toll volt. Milyen szép a szeme, bámultam rá végtelennek tűnő két másodpercig, majd visszarántottam magam a valóságba.

 - Hogy hívnak, Királyfi? - vetettem rá egy bűbájos mosolyt, amit abba is hagytam megdöbbent arcát látva.

 - Ő az új osztálytársunk, Lysander Fallois. Lys, ez a fogyatékos a húgom, Dakota és a két kiskutyája, Alexy és Armin Osvald - válaszolt helyettünk Castiel, amit egy zsibivel díjaztam.

Castiel dühösen felkiáltott és bőszült vadként indult felénk, mi pedig futottunk az életünkért. Armin és Alexy jóval előttem jártak. Könnyű volt nekik, ők nem egyensúlyoztak a kezükben egy hatalmas hamburgert, ami bármikor széteshetett. Bőrünket az egyik tanár mentette meg: már rég csengettek, de az őrült bátyám még a nyomunkban volt. Szerencsénkre megjelent a tanára és neki a termébe kellet futnia, hogy még az előtt érjen be.  

Nekünk már kevesebb szerencsénk volt. Mr. Carrot már a teremben volt és javában tartotta az órát. Berobbanásunkra mindenki felénk kapta a fejét. Mr. Carrot a helyünkre parancsolt minket, mi pedig szaporán szedve a levegőt  teljesítettük a kérését és óra végéig meg se nyikkantunk. Kifejezetten hálásak voltunk a biosz tanárnak, hogy nem szólt be. Sőt, a nap további részében nem is hagytuk el a termet és a többi órán is lapítottunk. A tanárok végig szúrós szemmel figyeltek minket, várva, mikor fogunk balhézni, de ilyen nem történt. Végül a hetedik óra végét jelző csengő. Alexyéktől gyorsan elbúcsúztam és siettem haza kifosztani a hűtőt.

A garázsban letettem Cherry-t és első utam a konyhába vezetett. Mindkét kezemet telepakoltam kajával és a biztonság kedvéért egy almát is a számba véve mentem a szobám felé, de a nappali mellett elmenve lefagytam. Castiel már otthon ült Deborah és Lysander társaságában. 

 - Áh, szervusz, húgi - fordult felém Castiel.

 - 'elló'a - köszöntem teli szájjal és azon filóztam, hogy Lysander szemében milyen mélyre ástam magam.

 - Jó is, hogy itt vagy - folytatta Castiel. - Van pár fontos dolog, amit meg kéne beszélnünk. Gyere, ülj le.

A kajákat leszórtam az dohányzóasztalra és az almát rágcsálva huppantam le a szőnyegre. Nem sokkal később Castiel kutyája, Démon belemászott az ölembe. Simogatva vártam Castiel mondandóját, aki nem szarozott, egyből a közepébe csapott.

 - Ma beszélgettem Lysanderrel és kiderült, hogy nagyon tehetséges énekes és gitározni is tud. Mit szólnál, ha bevennénk a csapatba? - kérdezte, de az agyam rögtön módosította a kérdést: Akarsz sulin kívül is együtt lógni ezzel az eszméletlenül helyes sráccal?

 - Előbb szeretném látni, hogy tényleg olyan tehetséges, mint amilyennek mondod és meglátjuk - böktem ki végül a - szerintem - eléggé diplomatikus választ. - És mi lenne a másik dolog? - kérdeztem mosolyogva.

 - Deborah hozzánk költözik - válaszolta Castiel átölelve a ribit és nekem az arcomra fagyott a mosoly.

Helló! :3

Nya, meghoztam a részt. Remélem, elnyeri a tetszéseteket. Ha nem is a legjobb sztori, bevallom nekem a kedvencem. Imádom írni Dakota történetét. És igyekszem is minél többször hozni az új részeket, de kicsit nehéz, mert írom közbe a másik három kis szösszenetemet, et pluis német nyelvvizsgára kell tanulnom...