Egy szerető története

פ Prológus ¤×

Féltem.  Testem úgy remegett, akár ha ráznák idegen kezek, szívem vadul kalapált, majdhogynem áttörte bordáim szőtte celláját, szemem lehunyva tartottam, arcom a holdak sugaraiban fürdőzött, ajkaim parancs nélkül húzódtak neveletlenül hatalmas vigyorra.
Mióta eszemet tudtam erre a pillanatra vártam, készültem, gyakoroltam, mégis nehéz volt a búcsú. Dantuin földjét elhagyni olyan volt, mint az otthon melegétől távolodni. Itt nőttem fel, itt lettem azzá, aki most vagyok, ez nyújtott menedéket, mikor tíz éve csapzottan, elhagyva és megtépázva ide hoztak megmentőim. Soha sem fogom tudni nekik igazán meghálálni, hogy felkaroltak engem és Armint. Kiválasztva minket, hogy valami nagyra legyünk hivatottak, valami nagyobb jót szolgáljunk, hogy mi legyünk a rohamosztagosok következő generációja.
Az régi akadémia romja tiltott terület volt mint a tanoncok, mint a legtöbb elöljáró számára. Ide a belépés szigorúan tilos volt, akit pedig elkaptak az szörnyű következmények áldozatául esett. Mindenki kerülte ezt a helyet. Hagyták, hogy a Dantuin legnagyobb részét elnyelő természet ide is betegye lábát. Rákússzon a régi, még álló falakra, beszivárogjon a réseken, kicsírázzon a megperzselt területeken és a levegőben terjedő vér szagát leváltsa a homok és a sár illata.
Csizmám belesüppedt a talajba, hálóruhám megsárgult aljába belekapott a lenge, a bolygó másik oldaláról támadt szél. Körülbelül nyolc éves lehettem, mikor először ráléptem a tiltott földre. Két évvel az érkezésem utáni egyik estén, amikor sehogy sem jött álom a szememre. Akkortájt durvultak el a kiképzések. Minden porcikám fájt és sajgott, testem tele volt sebekkel és  véraláfutásból származó tarka foltokkal, aminek nagy része mára már begyógyult.  Néhány heg megmaradt, de azok mind az okulást és fejlődést voltak hivatottak szolgálni. De olyan apró fejjel nem tudtam mindezt felfogni. Akkor csak a jelenben éltem és csak azt tudtam, hogy szervezetem kimerült, testem könyörületért kiabált, lelkem kezdte feladni. Ez a hely segített, hogy újból magamhoz térjek. Mikor megpillantotta csepp énem úgy le volt nyűgözve, mint még soha semmitől. Egész éjszaka ott maradtam és gondolkodtam, csupán a hajnalt jelző első sugarakra tértem vissza a szálláshelyre, úgy érezve, hogy az élet újra szép.
Azóta látogattam a volt akadémiát, rendszeresen, ha nem tudtam elaltatni magam. Ha fel akartam adni, féltem, vidám voltam vagy épp szomorú, ezek a falak mindenhogy láttak már engem, és most búcsúzni jöttem.
Letéptem egy apró, fehér virágot és azt babrálva ültem le az egyik épületdarab sima felszínére. Nem akartam sokáig maradni. A holnapi nap túl különleges volt ahhoz, hogy ilyenekkel megkockáztassam az egész elvesztését, pláne, hogy a holnapi felavatásra talán már a legtöbb vendégként meghívott elöljáró is megérkezett. Csak egy keveset akartam még ücsörögni a holdfényben. Beszívni utoljára a sár illatát és agyamba vésni a látványt, amit valószínűleg soha nem fogok viszont látni, érezni, hallani, tapintani és ami soha nem ölel majd át többé. 
Léptek zaja rázott fel elmélyült búcsúmból. Egyre hangosodó, felém tartó lépteké. Rémülten pattantam fel, a virág lehullott a talajra, és bár legszívesebben utána kaptam volna, hogy magammal vigyem emlék gyanánt, erre már időm nem maradt.
A közelben magasló fal mögé bújtam, melynek üres lyukként tátongó ablaka épphogy csak néhány ujjnyival volt felettem. Tökéletes rálátást biztosítva arra az útra, ahonnan a hangok szálltak fel. Egyik kezem ajkaimra szorítottam, hogy elnyomjam zihálásom, másikkal átkaroltam derekam, ezzel is még inkább hozzányomva saját magam a romdarabhoz. És vártam.
Arra, hogy lebukjak vagy megmeneküljek. 
Nem kellett sok, hogy a levelek és ágak takarta bevezetőről egy sötét köpönyegbe burkolózott alak tűnjön fel. Megdermedve figyeltem, ahogy lomhán lépkedett, kicsit meggörbült háttal, mintha fáradt volna esetleg csak unta volna az egész napos ácsorgást egyenes gerinccel. Fejét csuklya fedte a kíváncsi szemek elől, így arcát esélyem sem volt meglátni. De így is tudtam, hogy nem itteni tisztről volt szó, hanem ezeknél a nevelőknél jóval magasabb pozícióban álló emberről, aki a holnapi mélyen tisztel vendégek egyike lehetett. Görcsbe rándult a gyomrom, és ha ujjaim nem fojtották volna belém a szót egész biztos, hogy hangosan felnyögtem volna gondomtól. Ha megtalál, nekem végem. Kicsinál, mint azt a gyereket a szakács, aki múlt héten másodjára ment oda repetáért.
Az alak megállt, épp az elejtett virágom előtt és hátravetve az őt ölelő köpönyegét letérdelt, alaposabban szemügyre véve a növényemet. Mintha mosoly csillant volna a csukja alatt, mikor markaiba zárta és kiegyenesedett. Csuklyája után nyúlt és óvatosan lehúzta fejéről, felfedve kilétét. Egy ifjú volt. Éjfekete haja kavalkádként tombolt arca körül, tejfehér bőrét néhol anyajegyek pettyezték. A tájat kémlelte. Úgy meredt az akadémia főépületéből megmaradt romépítményre, mintha ismerte volna valahonnan régről. Sokáig állt csak és meredt bambán előre, mintha félúton már nem is a jelenben, az ittben lett volna. Kicsit előre dőltem, hogy jobban lássak a résen, kezeim elemeltem szám elől és inkább az ablak peremét markolásztam izgatottan de csendesen.
Hirtelen megmozdult,  fekete palástja madarak szárnyát idézték fel bennem. Az azóta is a markában szunnyadó virágot a romlépcsőre helyezte, felhúzta csuklyáját és már indult volna mikor hirtelen megtoppant és háta felett visszapillantott az épületre.
- Befejezem, amit elkezdtél nagyapa. - Nem  értettem szavait, sem azt, kihez intézte őket. Hatalmasakat pislogva, majdhogynem egészen kihajolva a lyukon meredtem a hátára, ahogy gyors léptekkel tűnt el, az erdő irányába, amerről jött. 
Épp, hogy elnyelte őt a sötétség, máris kinn találtam magam a nyílt terepen. A virágért nyúltam, orromhoz emeltem és bár illatát nem éreztem, nem zavartatva magam én is azt kezdtem tanulmányozni, amit nem sokkal előttem az ifjú. Ki tudja, lehet tudott valamit, amit én nem. Vajon milyen titkai vannak ennek a régi erődítménynek? Ha tudna beszélni, és elmondaná, vajon mennyi mesét tudna regélni?
Kuncogva megfordultam,  szórakoztatott a gondolat, ám a következő pillanatban már igazán nem volt min mosolyognom. Az alak ott állt előttem, húsz talán huszonöt lépésnyire tőlem és engem bámult. Kapucniáért nyúlva lehajtotta azt és elkerekedett szemekkel pásztázott, mintha szellemet látott volna. Ajaki szóra nyíltak és bár nem hallottam, le tudtam olvasni szájáról, amit mondott. Marcissa. Egy név volt, egy női név, mely bár ismerősen hangzott, nem tudtam felidézni, hol hallottam már. Kinyújtotta felém jobb karját, segélykérően, akár egy gyermek, ki anyját hívja, ha fél vagy bánat nyomja vállát. Arca is igazán hasonlított az újonnan érkezett tanoncok gyermekded, ártatlan vonásaihoz, szeme csillogott, haját összeborzolta a szél. Akár egy nagyra nőtt kisfiú.   
Valami hirtelen felhevítette testem, gyomrom kavargott, szemem sarkában mintha pilleszárnyak tűntek volna el az imént. Oda akartam rohanni és átölelni őt. Olyan egyedül volt, annyira magányosnak és elhagyottnak tűnt. Valami megmagyarázhatatlan erő próbált feléje rángatni, én meg perceken belül beadtam volna a derekam, mikor hirtelen megváltozott tekintete. Olyan volt, mint aki most ébredt álmából. Megfeszült álla, vonásai megkeményedtek.
- Gárdista! - emelte fel hangját. Összerezzentem és kihúztam magam reflexből, bár inkább lapított farokkal és nyüszítve sunnyogtam volna vissza a rejtekhelyemre. Hogy lehettem ennyire ostoba?  Meg fog bünteti. Minimum két, hatalmas pofon a helyszínen és ki tudja mi fog engem várni, amint visszarángatott a kiképzőközpontba. Talán a holnapi felavatásomat is elnapolják. Megbuktatnak. Alkalmatlannak bírálnak el és kirúgnak. Ismét hontalan leszek. Össze kellett szorítanom fogaim, hogy ne kezdjek el azonnal bömbölni. Az csak rontotta volna a helyzetem. 
- Azonnal takarodjon vissza a kijelölt hálókörletébe katona! Ha nem vette volna észre tiltott időben épp tiltott területet érintett. És örüljön, hogy figyelmeztetéssel megúszta! - Remegő lábakkal hajoltam meg és kezdtem el hátrálni, majd szinte vágtatva rohanni, még ha a kerülő felé is haladtam és így bő egy fél óra volt a visszafelé vezető út. Eleredtek könnyeim és végigfolytak arcomon, a megkönnyebbülés és a hála jele gyanánt, ám megállni vagy csak lassítani azután sem mertem, hogy már tudtam, nem láthat az elöljáró tiszt. Mert még mindig úgy éreztem, hogy tekintete hátamba mélyedt és nem engedett, örökre elkapott és megbélyegzett, magának követelve.