Nyaralás a haverokkal

Első fejezet

Hosszú tanakodás után, végül egy zöld rövid ujjú pólót, és egy rövidnadrágot húztam fel. Mivel a ruháim nagy része már a bőröndömben volt, nehéz volt választani a kint maradt „gagyi" gönceim közül. Fekete tornacipőmet rekord sebességgel vettem fel, és a hajamat is maximum egy perc volt összefogni úgy, hogy egy tincs sem állt ki. Ismét megszólalt a telefonom.

- Szia- szólt bele Barbi. - Nagyjából öt perc és ott vagyunk, szóval kapd össze magad!

- Már meg vagyok- dünnyögtem.

A háttérből hangos nevetés volt a válasz. Jó, lehet, hogy általában mindig rám kell várni. Igazából volt már olyan is, hogy elfelejtettem, hogy programom van. De most tényleg igyekeztem.

- Reméltem is, hogy nem felejted el, hogy mától kezdve egy hónapig Balatonon leszünk- mondta Barbi picit gúnyosan, majd egy "na siess" kijelentéssel megszakította a vonalat. Hatalmasat sóhajtottam, miközben leroskadtam az ágyam szélére. Csendben körbe néztem a szobámba. Rengeteg kép lógott a falamon, s egy halom képkeret is. A legtöbben Barbival vigyorgunk a kamerába, de vannak csoport képek is. Mosolyogva konstáltam az egyik csoport képet, mikor hirtelen megakadt a szemem. A fotón én és Dani vagyunk. Dani át karolja a derekamat, én pedig felnézek rá, és mosolygok. Két éve készült ez a fotó. Az első közös képünk volt. Azóta rengeteg minden történt, beleértve életem első és szerintem legfájdalmasabb szakítását is. Nagyot nyelve szakítottam le a képet a falról majd belehajítottam a félig kihúzott komódom fiókjába.

Az életfilozófiám hatszázadik részét autó duda szakította félbe. Már is eltelt öt perc?

Kezemben a bőröndömmel rohantam ki a ház elé. A többiek a kocsinak támaszkodva vártak. Kevin ahogy megpillantott, felnyitotta a csomagtartót. Barbi vigyorogva nézte ahogy szerencsétlenkedek. Rita integetett, Tomi dúdolta a kocsiból kiszűrődő zenét aztán mikor meglátott ő is intett nekem. Legvégül pedig Bence szállt ki a kocsiból. Kócos haja arról árulkodott, hogy egész idáig aludt.

- Ha tudom, hogy kisbusszal jöttök, több táskát hozok magammal- nevettem fel.

A járművünk egy borzasztó régi kisbusz volt. Igazából, ha nem ment volna a motor azt hittem volna, hogy nem is működik. Érdekes lesz az út, mit ne mondjak.

Vissza szaladtam a házba, a kis táskámért, majd a nappaliban görnyedő anyám mellé huppantam és érzékeny búcsút vettem tőle. Anyában azt szeretem, hogy 100%-ig megbízik bennem, és a barátaimban. Tudja, hogy soha nem hagynánk egymást cserben.

Anya még egy hosszú ölelés után a kezembe nyomott egy kártyát és ennyit mondott:

- Ha véletlenül elfogyna a készpénzed.

Anya bankkártyáját a kezembe szorongatva zártam be a házat, és ültem be a kisbuszba.

Az anyóson Barbi ült és mondta az instrukciókat Kevinnek. Mellettem Tomi ült, mögöttem Rita, aki mellett Bence nyomkodta a telefonját. Egy ideig csend volt, csak a rádió szólt, de ahogy kiértünk Budapestről már mindenki mondta a magáét. Kevin a zenét szidta. Tomi enni akart, Barbi üvöltött, hogy nem rég evett, ossza be. Rita valami könyvet olvasott és hangosan nevetett valami fergeteges poénon (?). Egyedül Bence és én voltunk csendben. Engem lekötött az, hogy az utat figyeljem, Bence pedig zenét hallgatott ( természetesen fülhallgatóval ).

Hangos puffanásra riadtam fel. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyunk, mire Barbi idegesen az arcomba kiáltott.

- Ébresztő, Mira! Lerobbantunk!

Hogy mi van?! Jobbra-balra kapkodtam a fejemet. Kevin a kormányt csapkodta, a többiek pedig riadtan néztek össze-vissza.

- Hol vagyunk?- vontam fel a szemöldökömet.

- Tihanynál- morogta Kevin, majd kiszállt a kocsiból.

Egyből utána én is kipattantam, és körbe néztem. Egy benzinkút parkolójába álltunk. Tehetetlenül néztem a mellettünk elhaladó autókat.

- Most mi lesz?- tette fel Rita A kérdést.

Ezt nagyon nem kellett volna, ugyan is Kevin és Barbi egymást váltva magyaráztak Ritának, hogy itt fogunk meghalni, satöbbi. Idióták.

Idegesen elővettem a telefonomat, és tárcsáztam anyát.

- Meg ne próbáld!- kapta ki a kezemből a telefont Bence.

Kérdőn néztem rá, mire hozzá tette:

- Ha most ezt elmondod anyádnak, mész is haza- mondta, és gyönyörű kékes-zöld szemét az enyémbe fúrta.

Dadogtam egy sort, majd zsebre vágtam a telefonomat, ami hiba volt, ugyan is már is csörgött. Remegő kezekkel nyomtam meg a zöld ikont. Soha nem hazudtam még anyának, de a többiek tekintetét látva úgy éreztem, most muszáj lesz.

Nyeltem egy hatalmasat, majd a fülemhez emeltem a készüléket.

- Szia kincsem! Minden rendben?- hallottam anya aggódó hangját, mire hirtelen kiszáradt a torkom.

- Öhm...Persze, épp most álltunk meg enni valamit- füllentettem.

- Rendben bogaram, ne felejtsd el, hogy laktózmentes dolgokat egyél és igyál!- hadarta.

Meggyőztem anyát, hogy nem, nem felejtettem el, hogy laktózérzékeny vagyok, nyugodjon meg, majd bontottuk a vonalat.

- Szóval...-motyogtam. - Mi lesz most?

Gondterhelt arccal összenéztünk Barbival. Ugyan a viselkedése azt sugallja, hogy teljesen laza meg minden, de én tudom, hogy legbelül szétmarja az ideg.

- Mi lenne, ha itt szállnának meg?- kérdezte Rita.

- Hülye!- vágta rá Tomi.

Itt megszállni? Nem is rossz ötlet. Végülis, Tihany is szép...Ugye?

- Várjunk csak- mutatta fel a mutatóujjat Kevin. - Ez nem is rossz ötlet.

Na, mit mondtam. Vagyis gondoltam, na.

- Gyorsan Guglizok valami korrekt helyet- ajánlotta fel Kevin.

Csendben vártunk, amíg Kev átnézni az összes szálláslehetőséget. Rita közben hozott nekünk kávét a kútról ( igen, nekem laktózmentes tejből ), és halkan szürcsölgetve bámultunk a semmibe.

- Hah!- kiáltott fel Kevin. - Ez tök olcsó, és nézzétek milyen fasza konyha van!

Mindannyian odatömörültünk és lecsekkoltuk a szállást. Hmm, valóban nagyon olcsó, és szép. Ez biztos létezik?

Minden kétségemet félretéve kivettem a kocsiból a cuccomat. Úgy döntöttünk, hogy lesétálunk a szállásig ( Gugli Maps szerint 15 perc lesz ) és majd holnap vissza jövünk a kisbuszért.

Lihegve baktattam Barbi után, aki hű sportember lévén még őrült is a "túrának".

- Ott vagyunk már?- szenvedtem, mert, hát persze, hogy csak rám sütött a nap.

- Öt perc, Mira- közölte türelmetlenül Barbi.

Sóhajtottam, s minden erőmet összekaparva húztam bele ( mert amúgy eddigi tempómat egy csiga is lekörözte volna ). A szúró oldalam illetve a sajgó végtagjaim ellenére beértem a többieket. Végig a cipőm orrát konstáltam, hátha úgy gyorsabban fog eltelni az út. Éppen nagyon koncentráltam a tornacipőm elején lévő fekete koszfoltra, mikor hirtelen beleütköztem valamibe. Illetve valakibe. Az előttem baktató Barbi hirtelen megtorpant, mire felnéztem.

- Mi a...- nyögtem ki nagynehezen.