SzJG-Cortez szemszöge

Szeptember 8.

Szóval. Röviden összefoglalom, hogy mit is csináltam az elmúlt egy hétben Amerikában. Azzal kezdődött, hogy a gólyatábor után anyuék felhívtak, hogy ugorjak már át a világ másik felére, mert legközelebb csak téliszünetben találkozunk. Nem igazán állt szándékomban még beiktatni pár repülőutat, de nem mintha lenne bármi választásom.. Tehát elmentem a reptérre, hogy utazzak még jópár órát. New Yorkban anyuék egyik munkatársa várt engem a reptéren,  mondván a szüleimnek fontos dolguk van. Persze, hogy is gondoltam, hogy kijönnek értem, a gyerekükért a reptérre. Milyen naiv vagyok, te jó ég. Na, "haza" értem, majd estefelé anyuék is hazaértek. Minden úgy ment, mint ahogy szokott lenni. Megvacsoráztunk, anyuék a munkájukról beszéltek, aztán elkezdtek arról papolni, hogy járjak Amerikai suliba, én meg mondtam, hogy lehet hogy ők képesek voltak otthagyni a nagyiékat és engem, de én nem fogom otthagyni a nagyszüleimet. Erre felkapták a vizet és teljesen kiakadtak, ordítoztak velem egy sort, én pedig egyszer csak felmentem a szobámba és becsaptam az ajtót. Ezután nem szóltunk egymáshoz az ottlétem alatt. Legközelebb a reptéren beszéltünk annyit, hogy sok sikert kívántak nekem a sulihoz, én pedig odavetettem nekik, hogy jó munkát. Nem érdekelt, hogy mennyire néznek engem szúrós tekintettel, egyszerűen leszartam a véleményüket és már szálltam is fel a repülőre. Budapestre hajnalba érkeztünk meg, és a nagyapa már ott várt engem. Amint hazaértünk elaludtam.

És ha azt hittem, hogy aznap pocsék napom volt, akkor nagyot tévedtem. Erre akkor jöttem rá, amikor reggel a nagyi ébresztgetett. Teljesen kiment a fejemből, hogy ma már suliba kell mennem. 

– Kicsim! El fogsz késni. Indulj már! - lökdöste a vállamat, mire felültem az ágyamban.

– Hány óra van? - nyöszörögtem.

– Mindjárt hét óra.

– Nemár, még hajnal van. - temettem az arcomat a tenyerembe.

– Na, hajrá! Nem vagy kíváncsi az új osztálytársaidra?

– Nagyi, már találkoztam velük, rémlik?

– És mi van azzal, aki nem ment el a táborba? Vele még nem találkoztál.

– Neked honnan vannak ilyen információid? - néztem rá döbbenten.

– Jók a kapcsolataim.

– És tudsz róla valamit, vagy csak tudod, hogy létezik egy tizenkettedik osztálytársam is?

– Nem mondok semmit, inkább menj és nézd meg te. Na, indulj! - mosolygott rám, majd kiment a szobámból.

Elintéztem a dolgaimat, bepakoltam a táskámba és mentem öltözni. Felvettem egy farmert meg egy bő, fehér pólót, aztán beállítottam a hajamat, hogy ilyen 'mostkeltemfelhagyjál' érzést keltsen, majd lementem reggelizni. Elköszöntem a nagyitól, és a gördeszkámmal elkezdtem gurulni a pokol (értsd;iskola) felé. A suli előtt már nem voltak túl sokan, gondolom bementek. Gyors írtam egy SMS-t Ricsinek, hogy hol van, mire válaszként azt kaptam, hogy maradjak ahol vagyok. Egy perc sem kellett, és az előbb említett srác már velem szemben állt. A portára érve kaptam egy belépőkártyát, majd valami fura szobor mellől rámordított egy nő, és közben egy vonalzót lóbált a levegőben.

– Antai-Kelemen! Végre sikerült eltalálnod az iskolába, szívből gratulálok! - mondta, és Ricsi felé fordult. – Pósa! De jó kedved van, elvegyem? Na nyomás befelé! - küldött minket a suliboxokhoz, mi pedig röhögőgörcsben szenvedve indultunk el.

– Hallod, haver. Ki ez a nő? - kérdeztem még mindig a nevetéssel küzködve.

– Máday, az igazgatóhelyettes, minden nap ilyen, szokj hozzá.