I want you bad [Vkook magyar fanfiction]

Prológus

  Folyamatosan szóló csipogásra ébredtem. Egy ideig azt hittem csak a képzeletem játszik velem, de miután nem akart múlni a zavaró ricsaj, egyik kezemmel kinyúltam a vastag takaróm alól, és igyekeztem vakon keresni a zene-bona okozóját. Mikor ráleltem, és megfogtam a készüléket, melyből eredt a hang, egy morgás kíséretében emeltem az arcom elé. Az éles fény - ami a telefonomból jött- hirtelen világított bele alig kinyíló íriszeimbe, mire összerezzentem, s pár pillanatig csak fekete pöttyöket láttam magam előtt.
Nagy nehezen kinyomtam az ébresztőt, aztán visszacsuktam a szemeimet. Semmi kedvem nem volt felébredni. Egy darabig még fetrengtem néha-néha rápillantva a mellettem fekvő készülékre, melyen gyorsabban teltek a percek, mint valaha. Mire feleszméltem volna, már 6:30-at mutatott az óra, ami azt jelentette, hogyha nem szedem össze magamat lekésem a buszomat.

Az iskolám a város ellenkező felében volt, ezért korai járattal kellett elindulnom, hogy becsengetés előtt beérjek. Persze megadatott a lehetőségem kollégiumra, de nem akartam anyát magára hagyni. 

Felsóhajtottam, aztán ülésbe tornáztam magamat. Lábaimat kibújtattam a meleget adó ágyneműből, hogy a jéghideg kőre tegyem őket. Le se nézve kerestem lábfejemmel a mamuszomat, mely az ágy alatt lapult. Belebújtam, és kikászálódtam az fekhelyemről.
Komótos léptekkel sétáltam be a fürdőmbe, ami közvetlenül a szobámból nyílt. A reggelre kihűlt helyiség fagyos fuvallata hidegen csípte a rövidnadrágba bújtatott lábaimat, és a póló fedte bőrömet. Gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót, majd a tükörhöz mentem, ahonnan fáradt arcom köszönt vissza rám. Egy pillanatra megrökönyödtem karikás szemeim láttál,de mondjuk úgy,hogy megszoktam. 

Nem sokat időztem el saját magam nézegetésével , inkább a zuhanyzóhoz léptem. Levetettem ruháimat, és beálltam a kabinba, hogy meleg vizet engedhessek magamra. Az ébresztő folyadék lágyan siklott végig a testemen erőt varázsolva belém. Úgy éreztem, mintha újjászülettem volna.
20 perccel később - már teljesen felébredve- tekertem törölközőt a derekam köré, és visszamentem a hálómba, hogy magamra vegyem az egyenruhámat.

Nem szerettem az iskolám uniformisát. A vörös öltöny, fehér ing, és a fekete szövetnadrág túl szűk volt, alig lehetett bennük mozogni, a nyakkendő pedig szorított akárhogy kötöttem is meg. Az egész dressz nem passzolt hozzám. Én személy szerint jobban szerettem a lengébb cuccokat, amiben szabadnak érezhettem magamat. De a sulim szabályai nem engedték, hogy mindenféle göncben feszítsek a padban.

Sajnos megadatott nekem az a szerencse, hogy elit iskolába járhattam. Nem vagyok hálátlan, mielőtt bárki ezt gondolná, sokkal inkább beleuntam abba a milliónyi előírásba, amire a létesítmény épült. Szívesebben mentem volna átlagosnak mondható egyetemre. Ott talán elnézőbbek a tanárok, és nem kötnek bele abba, ha kicsit gyűröttebb az ingem, mint kellene. A YONSEI University-ben azonban ilyen még csak szóba se jöhetett. Viszont, mivel már egyszer bekerültem ide egy kiváló eredménnyel, akkor fogadjam is el a rendet, ami vele jár. Legalábbis ezt ismételgettem magamban folyamatosan.

Bal kezemmel beletúrtam enyhén nedves hajamban, és magamra kapkodtam a ruhákat. Telefonomat felemeltem az ágyról,s a szövetnadrágom zsebébe csúsztattam, az éjjeliszekrényen lévő fülesemmel együtt.

A ház szokatlanul csendes volt. Ilyenkor már anyu rég a konyhában zajongna vagy sütkérezne, esetleg szitkozódna, ha nem találja meg azt, amit keres.
Kinyitottam az ajtómat, aztán a konyha felé vettem az irányt. Beérve megtaláltam a csend okát, ami egy jegyzetpapíron fityegett a hűtőre ragasztva.

Kicsim!

Ma korábban kellett elindulnom ,mert találkozóm van Dongyul-lal. Van pénz a pulton ennivalóra. Szeretlek!