Holnapután

Szeptember 19.

Reggel még mindig nehezen vettem a levegőt. Nem tudom, mikor fog elmúlni a suli második hetében összeszedett náthám, de már eléggé unom.
Mondjuk ez is rám vall. Mivel mással kezdhetném az évet, mint egy betegséggel? Jah, meg a matek hármassal. De az a kisebb baj.
Szóval az ágyból nehezen kikászálódva lecsekkoltam az időjárást (meh), majd levonszoltam magam a konyhába, és felraktam a teavizet.
A reggeleim teljesen úgy telnek, mint bárki másnak kivéve talán a szerencsétlenkedéseimet (ma például elindultam tornacucc nélkül).
Mikor elmegyek otthonról, általában még mindenki alszik. Öcsém ráér felkelni, az ő sulija közelebb van sokkal, anyum délelőtt megy be dolgozni, az élettársa, Anti (bár én inkább a pasijának szoktam hívni) pedig otthonról dolgozik.
Igen, elváltak a szüleim. Azt hiszem két éve. Azóta már lecsengett a dráma, szóval bármennyire is meglepődnek ezen, akiknek mesélem, de nekem már ez a normális. Mármint, hogy egy idegen pasi mászkál félmeztelenül a konyhánkban. Mert Antinak ez a hobbija. De ezt most hagyjuk.
Szóval a hévmegálló felé igyekezve szoktam leellenőrizni magam, ilyenkor fordulok vissza az otthonhagyott cuccaimért, vagy mondom fel magamban a német szavakat. Az út baromi rövid (ebből két dolog következik: sosem késtem még le a hévem, de sosem tudtam végigmondani a szavakat), tehát pár perc múlva már Viki mellett ültem.
Róla annyit kell tudni, hogy eggyel alattam jár, és az elmúlt évben lettünk igazán jóban. Azóta pedig a legjobb barátnőmnek mondhatom, hiszen mindig számíthatok rá. Főleg, ha hülyeségről van szó...
- Tesi - nyögtem az ablakon kibambulva. Köd volt, és lehetet érezni az egyre inkább közeledő sötét és hideg őszt.
- Uhhh - húzta a száját Viki. - Mi föcivel kezdünk.
- Mázlistaaa - sóhajtottam fáradtan. - Ki tesz be hétfő első órának tesit?!
Nem kaptam választ tőle, igaz nem is vártam. Később csatlakozott hozzánk Fanni, az osztálytársam, és Laura, az egyik legjobb barátnőm is.
Persze rajtunk kívül még rengetegen tartottak a suli felé. Sok ismerős is, olyanok, akiket látásból vagy akár személyesen is ismerünk.
Ott volt Ő is.
Az első órai futásnak nem örült a náthám, szóval az eredményem pocsék lett (igaz, egyébként sem vagyok egy olimpikon...), de utána helyből ugrottunk, ami egész jól ment.
Tesi után töri jött, így a termünkbe siettünk Anitával és Laurával.
Mi hárman alkotunk egy klikket, kicsit olyanok vagyunk, mint Charlie Angyalai. Különbözünk, de valahogy mégis jó csapatot alkotunk. Nagyon jót.
A törit az ofőnk tartja. Hát. Hm. Ofőnek baromi jó, mert hagy minket érvényesülni, mi szervezhetjük a programokat stb. De töritanárnak borzalmas. Bár az is lehet, hogy csak magát a tantárgyat utálom annyira, és szegény ofőm nem tehet semmiről.
A lényeg, hogy 45 percnyi szenvedés után, újabb 45 perc unalom jött.
Ezután pedig matek, ami még elmegy, majd föci, amin fellélegezhettünk.
A nap vége pedig az idegennyelveké, dupla német, majd angol.
Angol után megebédeltünk, és közben kiderültek a gólyaheti feladataink is.
Mivel kilencedikesek vagyunk, jövőhéten "beavatnak minket a gimnáziumi életbe" szivatósabbnál szivatósabb feladatokkal.
A legnehezebb a tánc, amit nekünk a Salsa Tequila című számra kell összedobnunk. Hogy mi lesz belőle, majd kiderül...
Ebéd után meg is hallgattuk a dalt, és bevallom, egész jó. Biztos voltam benne, hogy egy darabig csak ezt fogom hallgatni.
Ezután egy dupla néptánc jött, ami szakkör, de így is a fél osztály jár rá. Az első órán párostáncot tanulunk, a másodikon pedig a lányok külön egy üveges táncot.
Baromira imádok táncolni, egész kicsi korom óta már rengeteg műfajt próbáltam ki (balett, mazsorett, moderntánc stb.), idén néptáncolok, heti három órában.
Szóval ötkor már hullafáradtan indultunk a hévmegálló felé Laurával és Lilivel (az ikertesója, aki az évfolyamtársunk), amikor láttam, hogy anyu keresett, így gyorsan visszahívtam.
- Szia, megyek haza - kezdtem a szokásos mondandómmal, amitől megnyugodhat, hogy túléltem a napot.
- Jó, mi itt ülünk Csanáddal és apával a sebészeten.
- TESSÉK?! - ijedtem meg.
- Csanádot ellökték a suliban a betonon, szóval most megnézetjük mi van a fejével.
Oké, tudom, hogy a fiúknál alap a verekedés, lökdösődés stb. de azért na. Van egy határ, amit Csanád "barátjai" már elég sokszor átléptek.
A hab a tortán, hogy ma van a sulinkban szülői, és mivel az én őseim az SZTK-n ülnek, Anti megy el.
Zseniális.
Miután letettem a telefont, felvázoltam Laurának és Lilinek is a helyzetet, majd megírtam Anitának, ami levezette az idegességemet. Nagyjából.
Otthon rengeteg házi és tanulnivaló várt rám, én pedig mintadiákként letelepedtem a nappaliban a tancuccaimmal, és felkészültem a tanulásra.
Aztán beraktam a Salsa Tequilát, és ennyit a tanulásról.
Elkezdődött a Facebook csoportunkban az ötletelés, ami végkép elvonta a figyelmemet a matekháziról.
Nem sokkal később megjöttek anyuék, és legnagyobb megkönnyebbülésemre Csanádnak csak a keze és a térde volt bekötve.
Megúszta egy kis ficammal.
Gyorsan lefotóztam a kötését, hogy elküldjem az aggódó barátnőimnek. Aha. Csak én roppant szerencsétlen vagyok, és a nagy kapkodásban észre sem vettem, hogy másnak küldtem.
Tippelni lehet, kinek.
"Uhh, ezt nem ide akartam"- magyarázkodtam Neki.
"Oks"- válaszolt.
Úgy voltam vele, hogy ha már ilyen szerencsétlen vagyok, élek az alkalommal.
"Amúgy ráérsz dumálni?"- kérdeztem.
"Sorry, tanulok"-írta.
A szememet forgatva dobtam le az ágyamra a mobilomat. Mit is vártam?!
Ezzel az okkal szakítottunk, hogy nincs ideje rám. Akkor most miért lenne?!
Na jó, persze ezt nem ilyen nyersen írta le.
"A szüleimmel sokat vitáztam a tanulásról, mivel romlott mindenem. Igazából félig azt is akartam, hogy ne bántsalak meg azzal, hogy semennyit se tudok veled foglalkozni, ès nem tudok jokat beszélgetni veled, mert mindig valami szarral kell foglalkoznom. És ezért is kellett szakítanunk, mivel nem volt időnk egymásra"
Este végig a Salsa Tequilát üvöltettem, és táncos videókat nézegettem. Aztán amikor már meguntam, beraktam folyamatos lejárszásra a Closer-t (új kedvenc), és az ágyamon fekve elmélkedtem az élet nagy dolgain.
Például, hogy hogyan fogok én holnap biosz dogát írni bármilyen tanulás nélkül...