A hazugságon túl

Egy

-Wendy várj! Ne csináld már! Részeg voltam... Nem gondoltam komolyan amiket mondtam!-rohant utánam Emma, a volt legjobb barátnőm. Megálltam és szembe fordultam vele.
-Emma. Állj. Le. Voltam már részeg, és a részeg emberből általában az őszinteség beszél.-mondtam egyenesen a szemébe.-Te nem vagy a barátnőm. Lekurváztál. Idézem: "Te csak egy csóró árva vagy, aki lefeküdt a professzorokkal a jobb jegyek érdekében!"-vágtam a képébe az igazságot.
A tökéletesen sminkelt szemében könnyek gyűltek, de nem érdekelt. Megadtam neki a kegyelemdöfést.
-De te ezt úgy sem értheted, hogy milyen az, ha az ember pénz vagy élelem szűkében van. Hiszen te vagy apuci kicsi hercegnője, a "tökéletes" család, "tökéletes" lánya. És még valamit. Nem vagyok kurva. Nézz magadba, és azután ítélj el.-mondtam. A bennem lévő érzések a szomorúság és a csalódottság keveréke volt. Elárulva éreztem magam egy olyan személy által, akit a legjobban szerettem eddig.
-Wendy... Sajnálom... Kérlek beszéljük meg valahol. Mondjuk egy kávé mellett.-könyörgött bőgve. Útálom, ha egy felnőtt ember sír. Lealacsonyító. És nem lehet komolyan venni.
-Felejts el Emma. Örökre.-mondtam neki, és elfordultam tőle, hogy elindulhassak az első munkanapomra.
-Wendy!-kiáltott utánam, de akkorra már egy embertömegben voltam, ami magával sodort, és nem nézhettem hátra.
Késésben voltam. Nagyon. És nem jó dolog rögtön az első napon elkésni úgy, hogy előtte két hónapot jártam interjúkra, hogy felvegyenek ehhez a céghez. Amikor végre megkaptam az állást alig tudtam elhinni. Akkor este mentünk el Emmával bulizni, hogy ünnepeljünk. És akkor este kurvázott le. Keserédes egy nap volt.
Metróval mentem, mert nem volt autóm. Húsz perc múlva már a cég bejáratában álltam és bíztattam magam, hogy ne izguljak. Az épület New York középmagas felhőkarcolói közé volt sorolható. A nagy üvegablakokon meg-megcsillant a május reggeli napfény. Aztán a pillanat tovaszállt, és én beléptem a forgó ajtón keresztül az előcsarnokba.
A recepcióhoz mentem, aminél egy hidrogénezett szőke hajú lány ült. A húszas évei közepén járhatott, és elegáns fekete kosztümöt viselt. Megálltam előtte, de annyira bele volt merülve a számítógépébe, hogy nem vett észre.
-Khmm...-köhintettem egy aprót, hogy észre vegyen
-Oh. Elnézést, hogy nem vettem észre. Nagyon sok a gépelni valóm.-szabadkozott és kedvesen elmosolyodott.-Monica vagyok. Ön pedig Miss...
-Wendy Adams.-segítettem ki.
-Óóó. Ön Mr. Hampston asszisztense. Örülök, hogy megismerhetem.-mondta a betanult szöveget.
-Én is.-mosolyodtam el halványan.-Hány asszisztens van még rajtam kívül?-tértem rögtön a lényegre, miközben elindultunk a liftek felé.
-Három. Minden vezetőre egy asszisztens jut.-válaszolt a kérdésemre. A liftben megnyomta a legfelső gombot, és bezárult előttünk az ajtó. Rajtunk kívül, csak egy idős férfi volt még bennt, de ő két emelettel később ki is szállt.-De maga járt a legjobban Mr. Hampstonnal.
-Hogy-hogy?-kérdeztem, de már nem tudott válaszolni, mert a lift megállt, az ajtó kinyílt és egy tárgyalóterembe léptünk, ahol szerintem már csak rám vártak. Kínos. Megnéztem a karórámat, de még volt tíz perc szóval nem késtem el.
-Sok sikert!-mondta Monica, és már fordult is vissza a lifthez.
A tekintetem végigfuttattam a már bent lévő embereken, és hát eléggé meglepődtem. Rajtam kívül még egy nő volt, de ő is a harmincas évei közepén, vagy végén járhatott. Volt egy talán velem egykorú srác, de a többi mind az asszonnyal lehetett egyidős, vagy idősebb. Az asztalfőről felállt egy férfi. Először átsiklott rajta a tekintetem, de aztán visszatértem rá.
Magas volt. És ha itt mindenki elkönyveli magának, hogy oké, száznyolcvan max. száznyolcvanöt centi, akkor most tájékoztatok mindenkit, hogy nem. A férfi minimum százkilencven centi volt. A testfelépítése, mint egy úszóé, vagy egy atlétáé volt. A háromrészes öltöny megfeszült rajta, ahogyan mozgott.
Mint egy tökéletes ragadozó. Arcán borosta volt, de ez kiemelte, tökéletes vonalú állát és arccsontját. A szája, telt volt, és dacosan biggyeszttette lefelé. Ahogy a szemébe néztem, úgy el is vesztem. A legtisztább kék szempár volt, amit valaha is láttam. Sötét volt, de ez még jobban állt neki. Sűrű szempilla keretezte a szemeit, ami lehetetlenül hosszúnak tűnt. Haja dús és gesztenyebarna volt, tökéletesen beállítva, de mégis természetesnek tűnt. Minden nő álma, hogy egy ilyen hajba beletúrhasson, miközben a tulajdonosa a testét kényezteti.
"Baszki. Hova gondolok? Valószínűleg ő a főnököm. Sürgősen le kell állnom!"
-Ön Miss. Adams ha jól sejtem.-mondta amikor odaért mellém. A hangja mély volt. Kellemes.
-Igen uram. Wendy Adams vagyok.-nyújtottam a kezem feléje. Amikor hozzáért az övéhez, bizsergés támadt bennem. A szorítása erős volt és férfias.
-Örülök, hogy megismerhetem.-mosolyodott el halványan.-Jack Hampston vagyok, a Hampson vállalat vezérigazgatója. Ön lesz az én asszisztensem.-mondta és mélyen a szemembe nézett.-De most kérem, hogy foglaljon helyet. Heti eligazítást tartunk, azután megmutatom az irodáját, ahol dolgozni fog.
Édes magasságos. Ennek az alfahímnek az asszisztense leszek? Talán most végre minden jóra fordul. Jó állásom lesz és ez biztos anyagi hátteret fog nyújtani. Talán végre lazíthatok majd egy kicsit és nem kell majd aggódnom mindig a holnap miatt.
Ezekkel a gondolatokkal ültem le Jack bal oldalára és kezdtem neki életemben először valaminek boldogan.