A hazugságon túl

Prológus

-Megértenéd, ha azt mondanám, hogy kibaszottul leszarom? Mert elhiheted, hogy egyáltalán nem érdekel, hogy mit akarsz!-ordított a pasi képébe és eszelősen nevetni kezdett.
-De érdekelni fog, különben...-megint csak az üres fenyegetőzés.
-Különben mi? Megint megfenyegetsz, hogy megölsz mindenkit akit szeretek? Két napja mást sem csinálsz, csak fenyegetőzöl. Nem fogtad még fel, hogy ez rám nincs hatással?
A lány tényleg tudta, hogy ez nem ér semmit, mivel nem volt senki, aki miatt aggódhatott volna. Maximum maga miatt. De már kezdett beletörődni abba, hogy senki nem keresi.
-Ne aggódj, megtalálom a módját a szenvedésednek!-a pasas most már ideges volt. Meg akarta ütni. Meg akarta verni úgy, hogy annak nyoma maradjon. De még nem tehette.
-Hát öregem, sok sikert kívánok hozzá.-gúnyolódott vigyorogva a lány, de lelkileg és testileg is kimerült volt már.
-Na idefigyelj te kis ribanc. Eddig rohadt türelmes voltam, de a türelmem most fogyott el!-már emelte a kezét az ütésre, de a telefon csörgése félbe szakította.-Halló?!... Igen... Rendben... Oké főnök... Rendben főnök... Ó hála Istennek. Ez a ribanc kicseszi az ember türelmét... Rendben. Úgy lesz. Akkor viszlát!-kinyomta a mobilt, ránézett a lányra, és elvigyorodott.-Hát drágaságom, kezdj el mihamarabb imádkozni a szánalmas kis életedért, mert már nem sok maradt belőle.-most ő gúnyolódott. És ez jó érzéssel töltötte el a férfit.
Odament a lányhoz, felrángatta a földről, és egy székhez cibálta a kis szoba közepére. Leültette rá, és a kezét megkötözte hátul a támla mögött, a lábait pedig a szék lábaihoz erősítette. A kötelet erősen megszorította, hogy még véletlenül se próbálkozzon a szabadulással.
-Itt maradsz, vagy különben elvágom a torkodat!-megint csak üres fenyegetőzés.
-Eszemben sem volt megmozdulni.
-Ne forgasd a szemeid, mert kivágom őket!
De Wendyt már nem érdekelte, hogy mi fog történni vele. Már akkor nem érdekelte, amikor két napja -legalábbis szerinte ennyi idő telt el- elvitték abból a bárból. Soha nem volt nyugodt élete. Árvaházból árvaházba, nevelőotthonból nevelőotthonba költözött. Örült, amikor betöltötte a tizennyolcat és végre megszabadult a gyámügyesektől.
A gimnáziumban kitűnő tanuló volt. Nem akart olyan életet mint amelyet egy-két nevelőszülőnél látott. Az egyetemre gond nélkül felvették. Az viszont már necces volt, hogy bent is marad-e, mert ösztöndíjat viszont nem kapott, így két állásban kellett dolgoznia. Emiatt és az anyagi helyzete miatt sokszor nem evett, és hideg házban aludt.
A diploma után kezdett minden helyrejönni. Rendes állást kapott, jó fizetést és kedves munkatársakat. Most viszont megint itt tart. A legalján. Bajban van, csak most ő sem tudja, hogy miért.
A férfi aki idehozta magas volt és izmos. Egy gramm felesleg sem volt rajta. Kopaszra borotvált fején, csillogott a neon fénye. Kezében kés volt, és azzal játszott. Wendy nézte egy darabig. Szemeiben most már rettegés csillogott az előbbi magabiztosság helyett.
Alkata apró és törékeny, habár látszott rajta, hogy mostanában szokott edzeni, mert a karjain halványan kivehetőek az izmok. Csapzott barna haja a szemébe lógott, mert a fáradságtól most lehajtotta a fejét, és elbóbiskolt.
A férfi a szoba túlsó feléből Wendyt nézte. Szánalmat, és sajánlatot érzett iránta. Tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy mi fog rá várni.
És az koránt sem volt mesébe illő, és nem ígért boldog befejezést.