Reggel minden a megszokott volt. Elmentem a pékségbe kenyérért. Dudorászva jöttem haza felé, a kosaramban egy kiló kenyérrel, és egy finom mákospatkóval, amit magamnak vettem. Szinte bele kordult a gyomrom, ahogy rá gondoltam...
Amikor benyitottam a házunk ajtaján, rossz érzés fogott el. Minden porcikám remegni kezdett... tiltakozni, de erőt vettem magamon... Olyan volt, mikor tudod, hogy be kell menned valahova, de érzed, hogy bent nem lesz egy életbiztosítás tartózkodni.
Sejtésem beigazolódott. Az ajtó mögött több jól megtermett férfival találtam szembe magam. Nem tudom kik ezek, vagy azt, hogy mit akarnak. De eddig egyikőjüket sem láttam még...
A hozzám a legközelebb álló -olyan 40 év körüli, magas férfi. Sötét szemekkel, ugyan olyan a haja is- hirtelen felém lendül, elkapja a ruhácskámat, és felemel. Esélyem sincs elfutni. Sikítani pedig képtelen vagyok. Túlságossan is rettegek.
A szemébe nézve gyilkos vágyat látok, egy mozdulattal el tudná törni a gerincemet, de csak vár valamire. Mintha nem lenne biztos magában. Társaira pillant bizonytalanul.
Rosszul tette. Így most a saját életétől vehet búcsút.
A semmiből egy nyílvessző suhan elő, a hajam meglibben a széltől amit kavart a levegőben.
A vessző célba talál... egyenesen bele, az idegen torkába...
Engem leejt, beverem a fejem... minden sötét körülöttem... sajnos ez az állapot nem tart tovább 3 percnél. Bele nyilal a testembe a fájdalom, csillagokat látok. Mikor annyira magamhoz térek, hogy tudjak gondolkodni, bebújok egy kis kerti pad mögé, ami a ház előtt áll. Onnan figyelem az eseményeket...
Egy halk kiáltás, és vége... vagy még sem?
Az ismeretlen megmentő-gyilkos keze, újabb vesszőért lendül. Mindössze egy pillanat az egész... csak egyetlen egy. Ünnepélyes talán... az áldozatnak rettenetes, az íjásznak természetes... nekem teljesen új...
Különös, hogy ez a pillanat, csak most, és csak nekünk mutatkozik meg.
Minden más olyan természetes. Szemben, egy mókus át ugrik egyik fáról, a másikra. Talán ő maga is részese akar lenni ennek a pillanatnak... vagy csak el akar tűnni belőle. Ki tudja? Talán még ő maga sem.
A tiszta, hangtalan csendet, hirtelen egy két utcával arrébb lévő kocsma ajtó szakítja meg. Hangosan vágódik ki. Bent pezseghet az élet. Zene, tánc, mulatság... valaki kiabál: ,,Rozi! Hozz még egy sört!" Majd az ajtó becsukódásával, a zaj elhal.
Az íjász megfeszíti az ideget, szinte pattanásig. Acélszürke szemét egyenesen az áldozatára függeszti. Arcát a csuklyája már nem takarja, az egyik -azok közül, akik rám támadtak, és már eltávoztak- lerántotta róla, miközben dulakodtak.
Aranybarna haját egy egyszerű fonat tartja egyben. Ruházata nagyrészt bőrből készült, de fel lehet fedezni benne szövetet is.
Arca meglepően szép, mondhatni gyermeteg. Egész nyugodt és kedves, bár a tekintete inkább dühöt, és őszinte, tiszta bosszúvágyat takar.
-Ne... Kérem...! Könyörgök...! Ne... ne... -az áldozata remegve hátrál, majd össze esik. De az íjász nem felel. Helyette célba veszi a szívét- Kérem! Kímélje meg az életem!
A temetőből halkan erre száll egy temetési dal.
Körbe pillantva, ez a hely is lehetne temető. 11 halott fekszik körbe. 9 ember testéből áll ki nyílvessző. A maradék kettőből, az elsőnek a nyaka törött ki, a másiknak a torkát vágta el.
-Különös... -szólal meg halk, de jéghideg hangon a gyilkos- Amikor a testvéreim, és a szüleim könyörögtek... amikor ÉN könyörögtem... TI nem kegyelmeztetek.
-Mi... mi... mikor? Mi... sosem... -dadogja riadtan az áldozat. Az arcán patakokban folynak a könnyek.
-Tudtam... -suttogja a megmentő-gyilkos. Arcán pillanatnyi bánat suhan át, majd izzó haraggá alakul. Ha lehet még jobban megfeszíti az íjat- Te elfelejtettél engem, és a családomat. De most legalább az én arcomat, egy életre megjegyzed...
-Várj... kérlek! -rimánkodik, de már látszik, hogy hiába.
-Az utolsó... -suttogja a rejtélyes íjász. Egy pillanatra lecsukja a szemeit. Lassan kifújja a levegőt.
A távolban elhalkul a gyászmenet...
Az íjász elengedi az ideget, mire az egyből vissza ugrik eredeti állapotába, ezzel kilőve a nyílvesszőt, megpecsételve az áldozat sorsát.
A vessző végig süvít a levegőben... majd célt ér. Halál pontos lövés volt. Bele a szívbe. Az áldozat, oldalra fordul, a szíve dobban egy utolsót, majd csendesen ki leheli lelkét.
Az íjász ünnepélyesen körbe tekint.
12... ennyi halott fekszik körülötte. Ennyi életet vett el... és ki tudja? Lehet még többet tett tönkre ezzel.
A tekintetét hirtelen felém kapja. Észre vett. Most én következem, én leszek a 13. -csak erre tudok gondolni.
Lassan felém sétál. A testeket nem lépi át, hanem ki kerüli. Előttem megáll, majd legugol hozzám.
-Most... én jövök? -suttogom, hangom szinte elenyészik az egyéb halk zajok között, amiket eddig nem lehetett hallan, de most vissza tértek.
A madarak dalolnak, bogarak zümmögnek, lágy szellő rezegteti meg a fák leveleit.
-Nem... -simít végig az arcomon, ezzel letörölve könnyeimet, amiket észre sem vettem eddig. Nem ezt vártam válaszként... először nem is értem- Neked, élned kell... Tovább... -hangja bársonyos, tekintete kedves, de valami furcsa rajta.
A keze... jég hideg. És mintha egyre fakóbb lenne a haja, a ruhája... és a teste is.
-Mi... mi ez? -remegek, nem értem.
-Ezek az emberek, elvettek tőlem mindent. Az otthont... a családot... az életet. -mutat a 12 halottra. Majd mögém pillant, a házunkra. Nem túl nagy, de otthonos... volt.
Ezek az emberek tették tönkre... és úgy tűnik nem csak ezt. A szüleim bent fekszenek... de már nincs bennük többé élet- Tőled viszont... a legdrágábbat még nem vették el. Az Életed! Vigyázz rá... és... sose legyél olyan... -szemében könnyek gyűlnek, arca eltorzul, mint akit iszonyatos fájdalmak gyötörnek- mint... -már majdnem teljesen eltűnt, a szavakat csak préseli- Én...
Teste megremeg, és szertefoszlik. Az utolsó szavát alig lehetett érteni.
Ugyan ebben a pillanatban a temető felől zaj hallatszik. Mint amikor egy fa kidől. Egy pillanatig meredek magam elé, aztán felpattanok, és futni kezdek.
A hang irányába rohanok. El innen. El mindentől.
Emberek felé... egyedül, félek.
A temetőnél megtorpanok. A gyászmenet leejtette az egyik koporsót, most veszik vissza a vállukra. Összesen ötöt visznek. Ahogy elhalad előttem a gyászmenet, megpillantok egy képet. Egy 5-6 év körüli kisfiú viszi. Egy anyuka, egy apuka, és három gyermekük. Nem ismertem őket, de a középső, az idősebbik lány, olyan ismerős.
Oda sétálok a képhez, amit kicsivel arrébb raktak le. Jobban megfigyelem...
Ő az. A középső emberpalánta, az ő. Aki megvédett azoktól az emberektől.
-Ismerted őket kislány? -idegen hang szól hozzám, a hátam mögül. Egy idős néni az.
-Nem... vagyis... ez egy elég bonyolult történet... -elmotyogom a végét.
-Értem... -a néni szomorkássan mosolyog- Nekem a lányom, a férje, és az unokáim voltak... Akit te annyira nézel... Annabell. Az ő koporsóját ejtették le...
-Részvétem... -suttogok. Nem jut eszembe semmi mást... de ez olyan kevés, és sablonos. És nem értem, hogy hogyan került a koporsóba, ha előtte ott volt előttem...
-Köszönöm... Bárki... bámit mond... én büszke vagyok rájuk. És nem hiszem el, hogy azért esett le a koporsót, mert Annabell lelke meghalt... Áldott szíve volt. Ő tovább fog élni... a Mennybe jut... -suttogja, kissé bizonytalanul.
-Büszke is lehet... és... én is ebben bízok. -suttogok, a képet figyelem. Belül már érzem, Annabell... ott és akkor, végleg eltávozott. Rá nem vár se a Pokol, se a Menny...- Mindent Neki köszönhetek... -inkább magamnak, mintsem a néninek mondom.
Csak évekkel később értettem meg, hogy miért mondta: ,,Sose legyél olyan, mint én".
A bosszú nem vezet jóra. Ő feláldozta magát... a lelkét, hogy senki másnak ne kelljen átélnie azt, amit neki.
Én kaptam egy példát, egy Halott lánytól.
Élj... tovább...!
