My Juliett

A múlt árnyéka

Az öreg mólón nézelődtem, a kezeim hanyagul a deszkákon nyugodtak. A nap épp most készült nyugovóra térni. A deszkások utolsó körüket tették a hullámzó tengeren. Ilyenkor a standok egy része már rég zárva volt, de a nyári nyitva tartás miatt egy pár túlórázott. A lányok hiányos öltözetben rohangáltak az őket kergető fiúk elől. Teljesen más világ volt, mint az enyém. Nálunk semmilyen nyilvános dolog nem volt megengedve. Eszembe jutottak apám utolsó szavai, amiket felém intézett.

- TE HÁLÁTLAN KÖLYÖK! ÉN FIZETTEM AZ ELTARTÁSOD, EZÉRT ELVÁROM, HOGY AZT TEDD, AMIT MONDOK! - vett két mély lélegzetet, majd folytatta. - Elmész szépen Amerikába, és kitanulod az üzleti ág minden részét! A húgod pedig büszke lesz rád. - az asztalomra dobta a repülőjegyet, és becsapta maga mögött az ajtót. Nem akartam New Yorkba jönni. Nem akartam otthagyni Yun Seot, annak a férfinak a mancsai között! És annyi idő elteltével, most itt szívom a koszos levegőt az Egyesült Államokban. Sokan tartják ezt a helyet az álomországnak, és a felhőtlen boldogságnak, de számomra maga a pokol. Minden egyes nap maga a szenvedés, amit távol kell töltenem az otthonomtól.

Az időjárás is elég kiszámíthatatlan volt, főleg nyáron. Az egyik percben még az aszfaltra lehetett sülni, a másikban meg széjjelázni. Az eső kíméletlenül áztatott el ember, állatot és növényt. Valaki futva rohant egy terasz alá, nehogy egy csepp eső is érje a makulátlan kabátját. Idióta üzletemberek! Minden miattuk történik! Csak gondoljunk bele, hogy mi történne, ha ezek a mocskok nem parádéznának az irodájukban? Valószínűleg állami csőd. Mert minden és mindenki összeköttetésben van velük. Ők uralják az egész piacot, mindenről tudnak, és a legkisebb hibájukat is próbálják eltusolni. Én meg ilyennek készülök?

- Hyun Jun! Jössz az esti partira? Miranda rendezi, és mondta, hogy kérdezzem meg, oda tolod-e a képed, vagy sem. - eredetileg göndör, barna hajú lánynak ismertem meg az előttem álló személyt. Majd szép lassan egy jól nevelt utcalány lett belőle.

- Asszem' ezt most kihagyom. - visszafordultam, és tovább szőttem a megsavanyodott gondolataimat. Az utóbbi időkben sokszor jelentkeztek emlékek a múltamból. Amiket el akartam, vagy amiket meg akartam tartani.

- Jun! Jun! - Yun Seo loholt felém, és a kis termetével nyomban fel is döntött. Egyszerre estünk a frissen vágott zöld fűbe. Mikor az arcára néztem, olyan ártatlanság tükröződött róla, mint még eddig senki másról. Eldöntöttem, hogy bármi áron megvédem. - Nézd milyen szép! - egy kis virágot tekert az egyik hajtincsembe, a fülem mellé, pontosan, mintha egy ceruzát tenne oda az ember. Lágyan kisimítottam egy kósza hajszálat a szeméből, és őszinte szívvel mosolyogtam rá. Mikor vele voltam, úgy éreztem, semmilyen gonosz nem létezik a világon. Csak Ő és Én, mint egy színes, rózsaszín felhőbuborékban, messze a zord világtól. Bármennyi időt töltöttem el vele, nem sajnáltam, és nem is untam. Tanítgattam beszélni és olvasni. Gyakran pedig felcserélődött a helyzet. Az ő jóvoltából fogtam először ecsetet a kezemben, és húztam meg életem első színes, és görbe vonalát a kemény papírlapon.

Éles fájdalom hasított a fejembe, és a szép emlék eltűnt. A vihar elérte a csúcspontját, és mindent elpusztított, amit csak ért. A standok tetejét, napellenzőket. Már senkit sem láttam a parton, így jobbnak láttam bevetni azt az ötletet, hogy én is keresek valami biztonságos helyet. Hazáig futottam, mert nem volt olyan távol. A háznak nevezett épület voltaképp egy villa volt. Apám vette nekem a tizennyolcadik születésnapomra, és persze azzal a céllal, hogy idejövök. Nagyban eltért a koreai típusú építkezéstől, mert nem volt a háznak olyan része, amit ne fedett volna egy ablak, és egy hatalmas terasz terpeszkedett a tenger irányába. Lerúgtam magamról a cipőimet, és gyorsan levetettem a vizes gönceimet.