My Juliett

Megtorlás - 2. rész

A sötét szoba émelyítően hatott rám. A gyomrom és a fejem is búgócsigaként tekergett, mint aki mindjárt kidobja a taccsot. Hanyatt feküdtem, s próbáltam emészteni a ma hallottakat. Hogy anyám nem figyelt oda, mikor elvitték Yun Seot, és hogy apám alkalmazottja miatt történt ez az egész. Úgy jött ki az egész, hogy Yun Seot szinte a saját szülei rabolták el. A pulzusom növekedett, így figyeltem a légzésemre. Lehunytam a szemem és próbáltam leküzdeni a hányingerem.

Csupán emlékfoszlányok maradtak a fejemben, azok is elég zavarosak voltak. Még nem láttam a jövőt, csak a múltamat. Ahogyan kisebb tárgyakról, érzésekről a gyerekkorom jutott eszembe. Az agyam összekapcsolta az idegrendszeremet ezzel a különleges képességemmel, amit én inkább betegségnek nevezek. Most olyan pillanatok tárultak elém villámgyorsan, mint a kés, sok vér, fekete hosszú haj, és ennyi. Mikor felkeltem, a felére nem emlékeztem már, s akkor vettem csak észre, hogy a tegnapi nap át sem öltöztem, meg se fürödtem a mocsoktól, ami eláztatott. Még hajnali hatkor is izzadság cseppek folytak le a homlokomról, és a bennem lévő hő sem akart olyan könnyen távozni. Hiába fröcsköltem magamra hideg vizet, még mindig égetett valami belülről. Talán a düh, a tehetetlenség, vagy a szomorúság. Vagy mindegyik egyszerre.

Egy óra volt még a találkozásig. Még az este egy levél érkezett Tőle, hogy hol és mikor legyen a találkozó. Anya ideges léptei a szobában, és apám beletörődött arca sem leplezte az én kitöréseimet. Valamit mindig neki csaptam a falhoz, hogy egy kissé enyhítsek a fájdalmamon. Elküldtem azt a szemetet a poklok bugyraiba, de még rosszabb helyekre is! Jelzett az óra, hogy ideje lenne indulni.

- Itt az idő. - apám nagyon lassan állt fel a kanapéról, azt hittem, oda ragadt. Megbeszéltük, hogy én viszem el arra a helyre. Több mint negyedórára volt az út. Mikor pirost kaptunk, csak doboltam a kezemmel, lábammal, ezzel is sürgetve a lámpát.

Úgy volt, hogy én a kocsiban várok, míg megtörténik a csere, a rendőrökkel együtt. Az a szemét nem engedett semmilyen rendőrt a közelbe, szabadon akart távozni. Néhányat még is megkértek a szüleim, olvadjanak be a környezetbe, hogy még egy sas se vegye őket észre. Megvártam, míg apám becsukja maga mögött a vállalati nagy ajtót, próbáltam türelmesen várni. Percek teltek el, s egyre jobban emésztett valami belülről. Sikítás. Még pedig Yun Seo-é. Ekkor kipattantam a kocsiból, s berohantam én is az épületbe. Egy árva lélek sem dolgozott már ilyenkor, s minden lámpa le volt kapcsolva. A lépcsőházban erősen markoltam meg a korlátokat, ahogy szaladtam felfelé, egészen a tetőre. Kitörtem, mint egy felvadított bika, s ekkor két dolgot láttam. Apám, megadás szerűen felemelte mindkét kezét, s a földre esett. Az a dög pedig Yun Seot tartotta fogságban, túl közel a korláthoz.
- A drága fiad, Hyun Jun! - beteges vigyorral köszöntött. Nem tűnt túl meglepettnek.
- Engedje el Yun Seot, amíg szépen mondom! - lassan közelítettem meg a prédát. Mint ahogyan azt a filmekben láttam.
- Ha közelebb jössz, lelököm! - fenyegetőzött. A kezei remegtek, s verejtékezése elárulta, ő sem olyan biztos már magában.
- Nem, nem löki le! Miért tenne ilyet? Itt van a mocskos pénze, takarodjon vele el! - feldagadtak az ereim a nyakamon, éreztem, ahogyan erősen csörtet benne a vér. Kitágultak az orrcimpáim, és még jobban felé iramodtam.
- NE!... Vagy Ő bánja meg! A kicsi Yun Seo-d! - apámon akkor láttam először és utoljára könnyeket. Nem hittem el, hogy nála léteznek ilyen érzelmek is. Kettétört a mécses, s könyörgött Kitamuranak Yun Seo életéért, aki egyre jobban félt.
- HE-HE-HE! Látom, már tisztába vagy vele, milyen érzés valamit vagy valakit elveszíteni. Még nem löktem le, de megtehetem. Ahogy TE IS EZT TETTED VELEM! - őrült nagy nevetésben tört ki. Élvezte, hogy szenvedni lát minket. De hogy én hány fele fogom szakítani, ő azt még nem is tudja!
- Most, hogy kiordította magát... - kezdtem- vigye a pénzét, és tűnjön el az életünkből!
- Látom, te még mindig nem érted. Engem nem a lány érdekel, de nem is a pénz! Sokkal inkább az, hogy megtapasztalja apád, milyen érzés az, ha valakitől megfosszák az életét. Mert az életed, nem? Yun Seo bájos kislány, ahogyan az enyéim is azok voltak. DE BELEHALTAK AZ ÉHÍNSÉGBE! Mert egyszerűen KIDOBTÁL ABBÓL A ROHADT CÉGBŐL! - vörössé vált az arca, s Yun Seot egyre jobban szorította.
- Nem tehettem róla! Ha nem építelek le, akkor se kaptál volna fizetést, Kitamura! Nem volt jövedelem. - apám próbált felállni, ügyeskedett a botjával. Míg ők ketten ordítoztak, a szememmel Yun Seot nyugtattam, s felé lopództam. Már majdnem kiszabadítottam, mikor Kitamura egy éles kést vett elő a zsebéből. Piszkosan játszott. Felém hajította, de még pont időben elugrottam az éles penge elől, majd rávetettem magam. Yun Seo kiszabadult, s apához rohant. Én pedig a földön birkóztam azzal az állattal.
- Nem is tudja, mennyire vártam ezt a percet. Hogy betörhessem az állkapcsát, letörjem a kezeit... - soroltam önelégült fejjel, míg ő alattam vergődött egy kis levegőért. Legalább is az elején még ezt tettette, de miután újabb kést húzott elő, már nem tudtam gyorsan reagálni a szúrás elől. A vakító fájdalom a gyomromba hatolt, s hogy még jobban fájjon, megforgatta bennem többször is. Vért öklendeztem fel, s a szemeimmel vörös foltokat láttam mindenhol.

Magabiztosan állt fel, s lökött félre. Az volt a terve, hogy mikor semelyikünk sem figyel, elviszi a pénzt, s elfut vele. De nem akartam neki megadni az esélyt, mindazok után, amit velünk tett. Azt a pengét, amellyel leszúrt engem, egy gyors mozdulattal a vádlijába csaptam, s szépen lehúztam a bokájáig, amire ő összegörnyedt, s a fájdalom miatt ordított. Amikor már a földön feküdt segítségért kiáltozva, a rendőrök épp akkor rohanták le a tetőteret, s vették őrizetbe az emberrabló mocskot. Tisztulni látszott a hely, mikor Yun Seo és apám rohant oda hozzám. Nem láttak a sírástól. A húgom kis keze olyan hideg volt, de kellemesen bizsergette a bőrömet, mikor két közre fogta az arcomat. 

- Ne menj el, bátyó! - szipogott Yun Seo, s átölelt. A vállai rázkódtak a mélyről jövő, igazi könnyektől. Apám se fogta magát vissza, ő a húgomat karolta át, s úgy társult hozzá. Orvosokat hívattak, de az már kicsit sem számított. Egy újabb adag vért köptem a földre, ezzel megijesztettem Yun Seot. - M...minde...rendben? - a hangom rekedtes és halk volt, de ő mindent tökéletesen hallott. Erősen bólogatott, s közben ismét hozzám simult. Annyira perzselt a gyomrom, hogy lehunytam a szemem, s próbáltam másra gondolni.

  Az utolsó emlékem az volt, mikor Yun Seo-val közösen készítettünk ajándékot a szüleinknek az évfordulójuk alkalmából. Túl kicsik voltunk még ahhoz, hogy valami nagyszabásút adjunk nekik, ezért Yun Seo sütött egy kicsi, de annál is finomabb tortát, amit közösen kidíszítettünk marcipánokkal, és zselatinnal öntöttük le a végén. Ez volt apánk kedvence. Öröm volt látni az arcukon, ahogy először kostólták az ínyenc falatot. Ott álltunk, lisztesen és összekoszolva. Vártuk a véleményeket. Yun Seo nagyon izgatott volt, míg én mosollyal a számon reménykedtem abban, nem rontottunk el semmit.
- Kitűnő munka! Mától kezdve, Yun Seo, te leszel a ház séfje! - anyánk büszke volt ránk, míg apámtól csak egy elismerő szót kaptunk: Nem volt rossz! - még is az izgalom, és a szeretet hajtott bennünket, hogy valami maradandót alkossunk, amit soha nem felejtenek el.

  

Ezzel a csöndes, békés és aranyos pillanattal már minden gondomnak szárnya kelt. Nem éreztem többé fájdalmat, veszteséget, megbánást, dühöt, vagy szomorúságot. Az egyetlen és utolsó kép amit láttam, az Yun Seo arca volt, s ez nekem felért minden gazdasággal, luxossal a világgal szemben.

Vége