Frozen Heart.-Miraculous //BEFEJEZETT//

3.

Marinette értetlen tekintettel bámult a tükörbe. Egész élete során szinte most tapasztalt először ilyet. Nem ismert önmagára. Úgy mérte végig beesett, fakó arcát, a sötét karikákat szemei alatt, a kicserepesedett ajkait, mintha csak kívülről szemlélné magát. Úgy nézett ki, mint egy élő halott. Megingott kissé, émelygett, de nem tulajdonított neki különösebben nagy jelentőséget. Betudta a fáradtságnak. Leöltözött és a zuhanyrózsa alá állt. Hideg vizet permetezett bőrére, minek hatására borzongáshullám futott végig testén ő pedig csak bámulta az összefolyó mintázatot a csempéken. Üres volt, és rendkívül magányos. Egyedül érezte magát, holott tisztában volt vele, hogy mindig van akire számíthat, ha baj van.

-Nem alszol még apa?-lépett be a szobába és az ágyon ülő férfire nézett, aki egy tárgyat tartott a kezében, s pillantását egy másodpercre sem szakította el tőle. A lány tudta, hogy az a családi fotó volt az, egy képkeretben, amit az elmúlt év karácsonyán készítettek.  A képen hárman ölelkeznek a gyönyörűen feldíszített fa előtt. Az apja zöld alapon piros pöttyös inget viselt, azonban elfelejtette levenni fehér köpenyét, melyen itt-ott néhány nagyobb, különböző színű folt éktelenkedett. Hisz csak a fénykép erejéig hagyta el a konyhát, hirtelen ötlet nyomán, aztán visszament, hogy tovább tüsténkedhessen a konyhában a vacsorával. Édesanyja nem sokkal ezelőtt végzett a lakás dekorálásával és kék ruháján vastag rétegben állt a csillámpor s néhol még egy-egy fenyőtű is feltűnt. Marinette épp akkor fejezte be Alya ajándékának vázlatrajzát, de szerencsétlenségére kezét összekente a ceruzával, majd óvatlanul arcára is jutott a grafitból. Akárki nézné meg ezt a képet, talán megkérdőjelezné, hogy a családjuk normális, de  ők büszkék voltak rá. A kép nem volt a legjobb, de pont a tökéletlenségében rejlett a tökéletessége és ők ezt így szerették.  Ez volt az utolsó közös képük együtt. 

Marinette szíve elszorult, hogy szülőjét így kellett látnia, s az egészben az volt számra a legrosszabb, hogy mindenről ő tehetett.
Az apja felnézett, majd halovány, szinte alig látható mosollyal az arcán letette a kezében tartott tárgyat.
-Nem.-sóhajtotta halkan a férfi és ingének fekete gombjaira meredt.-Nem tudom kiverni a fejemből, de ezt nyilván te is érzed kislányom.-mondta keserűen.-Igazából, még elhinni sem tudom, hogy ez az egész velünk történt meg. Nem tudom megérteni, miért. Miért vele?-fordult a lány felé, mintha ő tudhatná a választ, de a férfi nem volt tisztában vele, hogy Marinette minden egyes szavának hallatán mind jobban összeomlik belülről.-Ne érts félre, senkinek sem kívánom ezt a szenvedést.-szabadkozott, s folytatta volna mondandóját, de gyermeke megelőzte.
-Katica tehet róla.-ingerülten köpte ki a szavakat, de valahol úgy érezte, neki ez jár. Kártékony és önpusztító magatartás. Azt akarta, hogy apja is gyűlölje Párizs áhított hősét. Azt akarta, hogy minden ember gyűlölje Katicát,  bár igazából senki sem hibáztatta őket a tragédia miatt. Legalábbis nyíltan nem.  De ő érezni akarta a megvetést, mert úgy hitte nem érdemel jobbat.
-Nem volt elég gyors.-mondta, s  eltorzította arcának vonásait, hogy visszatartsa előtörni készülő könnyeit. Nem akart sírni, hisz azzal apját is ugyanerre a tettre sarkallná, neki pedig enélkül is épp elég fájdalommal járt a helyzet.  Erősnek kellett maradnia, hogy  példát mutasson a lányának, bár mindketten tudták, hogy ez nem így történik. De Marinette legalább a másik szenvedő félnek meghagyta ezt az illúziót, s próbálta csak önmagát legbelsőbb ürességének nyomorába dönteni.
-Nem hinném.-állt fel a nagydarab férfi, s átszelve a kettőjük közti távolságot, pár lépés után karjaiba vonta a fekete hajút.-Biztos vagyok benne, hogy Katicáék megtettek minden tőlük telhetőt.-végigsimított gyermeke haján.-Csak..-nem volt sem elég ereje, sem bátorsága  a mondat befejezésére. Valójában ő maga sem tudta mit mondhatna még. A szavakat lehet csűrni-csavarni. Lehet szép ígéreteket tenni, hogy megnyugtassuk a szívet, s csillapítsuk a lélek fájdalmát. A szavak végül nem jelentenek semmit. Csak cimkék, amiket azért akasztunk a dolgokra, hogy a csenevész kis agyunk megértse rejtett természetünket. Az esetek nagy százalékában a valóság teljesen más. Van, hogy az a legbölcsebb, aki hallgat. A férfi gondolatmenetét alig hallható suttogás szakította félbe, igazából nem is értette azt a két apró szót, ami elhagyta Marinette száját.
-Csak elkéstem...