Rieth a csillagok városa volt.
Házai kissé régimódiak, mégis barátságosak, lakosai pedig úgyszintén. A színes virágok, a macskaköves út a maga bonyolult mintájával meg a fehérre mázolt házak pipacsszín cserepeikkel idilli látványt nyújtottak minden külső szemlélőnek. Rieth legfőképp a vasak mesteri megmunkálásáról és a rengeteg dióról volt híres, ami nem csak mennyiségét, hanem ízét tekintve is figyelemre méltó volt. A helyet dús füvű mezők és éléknzöld koronájú erdők övezték, azokon túltekintve pedig már csak a csodaszép hósipkás hegyek magasodtak.
Ám mielőtt még azt hinnénk, hogy a hely a maga tökéletességével csak egy mesekönyv lapjain szerepelhetett, nem árt megemlíteni: nem volt tökéletes. Akkoriban mindenki rendelkezett egy csillaggal. Ha az ember boldog és örömteli volt, a csillaga fényesen tündökölt az égen, azonban ha szomorúság, vagy félelem gyötörte, a fény tovatűnt és az égitest egyszerűen lehullott, onnantól pedig már nem volt mit tenni, tulajdonosa érzelmei is vele vesztek.
A Sötétség pedig, amely a nap leszálltával hideg lepelként borult Rieth utcáira, kiváló táptalajt adott az elkeseredés akár egyetlen csírájának is. És hogy ezt a csírát elfojthassák, a Fény Őrei minden éjjel a várost járták, kezükben ezüstből készült, csillagfényű lámpással, hogy távoltartsák a homályt s annak minden teremtményét. Ők az emberekre hasonlítottak leginkább. A mese szerint köpenyüket a hold finom szálaiból szőtték, a nyakukban viselt medált pedig a nap sugarából kovácsolták. Nagy ritkán a város lakói előtt is megjelentek, hogy segíthessenek rajtuk, ám ilyenkor számolniuk kellett a következményekkel; hogyha annak az embernek a csillaga lehullott, ők is azzal együtt tűntek el.
A köztük fonódó szeretet és a ragaszkodás azonban olykor sok gondot áthidalt - a maga módján legalábbis.
