Rozsdabarna, vérvörös, narancsszínű, citromsárga.
A tizenhat esztendős Emma a diófák lassan aláhulló leveleit nézte a ház erkélyéből. Tudta, hogy másnap ezeket is össze kell majd szednie, hiszen a diólevelek megmérgezik a többi növényt. De most valahogy mégis átsilkott a problémán és pillantása a sötétbe borult városon állapodott meg. Barna szemeivel követte a szorgosan dolgozó, apró fénypontokat, amik az utcákat járták. A Fény Őreit. Annyit hallott róluk, mégis csak egyet látott annak idején. Na nem mintha másoknak megmutatták volna magukat; azt ki kellett érdemelni. Félelemmel, elkeseredéssel és egy kis reménnyel.
Emma összehúzta magán a pulóvert. Még mindig összeborzongott, mikor visszaemlékezett az első és valószínűleg egyben utolsó Őrre, akivel valaha összehozta a sors.
Hat évvel ezelőtt is így állt itt, a vaskorlátra támaszkodva, miközben a vörös hajfonatába bele-belekapott az enyhe szellő. Már akkor sem tekinthetett vissza valami fényes múltra: mióta az apja végleg elhagyta az élők sorát, tehát kereken egy hónapja, az anyja hidegen és elutasítóan kezdett el bánni vele. Emma nem tudta, hogy miért. Talán, hogy leplezze fájdalmát, vagy azért, mert úgy gondolta, a lány nem érti meg őt. A lényeg viszont egy volt: elzárkózott előle, ezzel pedig akarva-akaratlanul, de mindketten egyedül maradtak.
Épp ezért magányos pillanataiban Emma néha irigykedve nézett az égre és csillagát kereste, miközben biztos volt benne, hogy az olyan fénytelen és apró, hogy meg sem fogja találni. És lassanként tényleg elvesztette az utolsó reménysugarat is, amibe addig kapaszkodott. Akkor már azt sem tudta, hogy az égitest az égen van-e még egyáltalán. Nem tudta, hogy valaha is képes lesz-e még érezni valamit az ürességen kívül. A segítség azonban váratlanul érkezett.
Nyár volt. A fullasztó hőség éjjelre kellemes meleggé szelídült, két lélegzetvétel között Emma mégis megérezte a jeges rémületet, amikor valami, vagy inkább valaki hangtalanul átlendült a korláton, majd olyan kecsesen foglalt helyet azon, mintha nem is lenne súlya. A lány bénultan meredt az idegenre. Annak hollófekete haja, falfehér bőre és falevélzöld, élénk szemei voltak. Olyan volt, akár egy jelenés, Emma pedig megpillantotta a vékony ujjak közt szorongatott csillagfényű lámpást.
- Közéjük tartozol, ugye? - kérdezte tőle elkerekedett szemekkel és már akkor egészen biztos volt a válaszban.
A fiú óvatosan biccentett. Kisugárzásából sütött, hogy nem evilági s Emma ámultan nézte.
- Segíteni jöttél?
Újabb bólintás.
- De miért? Úgy értem, a csillagom még az égen van, nem igaz? És különben is, jól vagyok! - A lány lassan megtalálta a hangját és felöltötte szokásos mogorva modorát. - Nem kell sajnálnod!
A Fény Őre elmosolyodott a szóáradaton. Furcsának találta az embereket.
- És egyébként is. Miért nem mondasz semmit? Talán néma vagy? Nem is tudsz beszélni?
Az idegen csak vállat vont, majd ellökte magát a korláttól és pillantását az égre emelte.
- Vagy inkább csak nem akarsz... - mormolta a lány és követte a fiú tekintetét. - Az én csillagom ugyan hiába keresed. Olyan halvány, hogy szinte átlátszó.
De a zöld szemű nem fordult meg, csak nézte a sötétet, de olyan méltóságteljesen, mintha ő látna valamit, amit más senki. A lány nem tudta; nem érdekelte. Ő legszívesebben leparancsolta volna onnan a hívatlan vendéget, bár tudta, hogy ez annak hozzáállását tekintve lehetetlen.
