Trouble

Egy

Egy újabb jól elvégzett munka – gondoltam, miközben a kocsim felé sétáltam. A lábaim hangos és nehéz léptekkel haladtak, a lélegzetem pedig inkább hangos zihálás volt, mint levegő vétel. Izzadt és fáradt voltam, mégis jó érzéssel töltött el, hogy egy újabb adag szörnytől mentettem meg a világot. Legalábbis szerettem ezt gondolni. Agresszíven nyitottam ki a kocsim ajtaját – szinte feltéptem, bedobtam a hátsó ülésre a holmijaimat, én pedig bevágódtam a saját helyemre. Megsimogattam a kormányt, aztán nagyot sóhajtottam. Hátravetettem a fejem, és behunytam a szemem egy pár másodpercre, mielőtt el tudtam volna indulni. Ilyenkor mindig egy kicsit ki kell tisztítanom a fejem – átgondolni, innen hova tovább. De általában – amerre az út visz.

Elindítottam az autóm, mire az nagyot mordult, aztán szép egyenletesen pöfögni kezdett. A közeli motel felé hajtottam, ahol megszálltam az elmúlt pár napban. A tulajok nem voltak túl érdeklődők – nem volt egy luxus hely -, ezért valószínűleg a véres ruhámnak sem fognak túl nagy jelentőséget szentelni. Egyenletes tempóban vezettem a kanyargós erdei úton, miközben a zene ritmusára doboltam a kezemmel. Ez volt az egyik kedvenc dalunk – gondoltam, és adtam egy kis hangot a rádióra, miközben a gyerekkori emlékek elárasztották a fejemet. Régen volt.

Lehúzódtam a motel parkolójában, majd szemügyre vettem magam a visszapillantó tükörben. A hajam a szélrózsa minden irányába állt, a szemeim karikásak voltak, a ruhámon és arcomon kosz és vér volt. Nagyot sóhajtottam, és megpróbáltam legalább a hajamat lesimítani, és kiszálltam a kocsiból. A cuccaimat a hátsó ülésen – a késeket és a fegyvereket – eldugtam és letakartam őket, aztán befelé vettem az irányt. Ahogy sejtettem, senki nem volt a portán, sőt, az egész motelban egy teremtett lélekkel sem találkoztam. Amint mondtam, nem volt túl népszerű hely. Bementem a szobámba, és lerángattam magamról a ruháimat, és egy kupacba dobtam őket a földre, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt, ahol a maradék fehérneműmtől is megszabadultam, és beálltam a zuhany alá. Legalább a víz meleg volt, úgyhogy úgy döntöttem, elidőzöm kicsit a vízben, így jutalmazva magam a jól végzett munkámért. Nem siettem sehova, úgyhogy csak hagytam, hogy a forró víz végigfolyjon a bőrömön.

Magányos voltam-e? Igen is, meg nem is. A vadászat egy ilyen műfaj – nem hagyhatod, hogy az emberek közel kerüljenek hozzád, mert csak bajba sodrod őket. Minden egyes ember, akit szeretsz, csak egy újabb csali, gyengepont, amit megtalálnak rajtad azok, akikre vadászol. És nem teheted ki a szeretteid életét veszélynek. Sokáig a gyűlölet hajtott, a bosszú... Ma már csak szeretném megakadályozni, hogy mással is megtörténhessen, ami velem megtörtént. Nem lehetsz szerelmes. De ez nem akadályozhatja meg, hogy néha – vagy nem annyira néha – felszedhess egy-két cuki fiút egy bárban. Igaz, csak pillanatnyi orvosság a magányra, de hé – jobb, mint a semmi.

Ezen elmélkedve úgy döntöttem, hogy az este ismét tökéletes alkalom lesz arra, hogy kikapcsolódjak kicsit – megiszok egy-két pohárkával, jól érzem magam, aztán holnap tovább állok. Legalábbis ez volt a terv. Előkerestem pár normális ruhadarabot, tépett farmert, egy inget, meg alá egy csinos kis dekoltázzsal rendelkező felsőt. Kisminkeltem magam, a kifésült hajam kicsit összeborzoltam, és már készen is álltam az indulásra.

Bevágódtam a kocsiba, feltekertem a hangerőt a rádióban, és habár tudtam, hogy csak egy kis ideig, de eszméletlenül jól éreztem magam. A kezemmel doboltam a ritmusra és halkan énekelgettem a rádióból szóló számokat, amíg nem találtam egy számomra hívogatónak tűnő bárt. Egyik hely sem túl fényűző, félreértés ne essék – általában mindegyik tömve van lecsúszott alkholistákkal, vagy hozzám hasonló emberekkel, akiknek nincs máshova menniük, de azért néha akadnak kivételek is. Nem árt, ha meg tudod védeni magad egy ilyen helyen. Leparkoltam egy nem túl távoli bár előtt, és lassan besétáltam. Amikor kinyitottam az ajtót, a dohányfüst és az alkholszag megcsapta az orrom, és mielőtt tovább haladtam volna, felmértem a terepet. Óvatosan körbenéztem, szemügyre vettem minden alakot, hogy biztos legyek benne, mibe cseppenek éppenséggel. Akármennyire is éber voltam, volt egy dolog, amire én sem számíthattam. Odasétáltam a bárpulthoz, és rendeltem magamnak egy whiskey-t, és közben a pultnál ácsorgó férfiakat néztem, és azon gondolkodtam, hogy talán mégsem lesz túl jó estém. Belekortyoltam az italomba, aztán visszahelyeztem azt a pultra, mikor megéreztem, hogy valaki megérinti a vállam. Felcsillant a szemem, de amikor hátrafordultam, kihagyott egy ütemet a szívem, és a gyomrom hirtelen gombóccá változott.

A férfi, aki megfogta a vállam, egy magas, koszos szőke hajú, gyönyörű zöld szemekkel megáldott, szeplős férfi volt. A vállain finoman feszült a kockás ingje, az éles arcvonalait pedig borosta díszítette. Ez nem lehet – kántáltam az agyamban. A sokk perceknek tűnt, pedig valójában csak pár másodperc volt. A férfi arcára is kiült egy értetlen arckifejezés. Összehúzta a szemöldökét, és szóra nyitotta a száját.

- Claire? – szólított az igazi nevemen. Ez lehetetlen – gondoltam.

- Dean? – kérdeztem elhaló hangon, mire a zöld szemek ragyogóan felcsillantak.