365 nap San Andreasban

5, A bejutás

Itt állunk, az első szoba ajtaja előtt, melybe még mindig nem tudunk letelepedni. A tanárnő még nem süllyedt le saját OG szintjéről, hogy méltóztasson odaadni a szobakulcsokat. Már Magyarországon sem tanult meg annyira gyereknyelven, hogy tudja: egy diák számára az osztálykirándulás egyik legfontosabb eleme a szoba átvétele. Úgy tűnik, ezt San Andreasig sem sajátította el.

Nem mellesleg, a többiek már rég beléphettek "az új világ kapuján", de mivel az ofő ránk pikkel, persze, hogy mi még mindig kint rohadunk.

Pont most, nagy álldogálásunk közepette fordul be a sarkon a buszsofőr. Na remek, már csak az kellett, hogy legyen egy újabb szemtanúja szerencsétlenkedésünknek.

Most, hogy mellénk ér, látjuk a nevetőgödröcskéket szája oldalán.

- Mi van, nem tudjátok használni a kulcsot? - kérdezi az együttérzés szikráját se mutatva.

Egymásra pillantunk, várva, hogy valamelyikünk válaszoljon. Gary lett a szószólónk.

- Tudnánk, ha az ofő odaadta volna - feleli kissé flegmán, minden undort beletéve, amit a rikácsoló banya iránt érez.

Egy nagyot sóhajt, majd a keze megrázásával jelzi, hogy menjünk kicsit arrébb. Így is teszünk: hülyék lennénk nem hallgatni egy san andreasi niggára!
Először a mi ajtónkkal akar kezdeni valamit, ám amikor látjuk, hogy emeli a lábát, már tudatosul bennünk, hogy mire készül. Ahogy hirtelen rúg egyet, és erős morajjal csapódik a nyílászáró, egy kissé összerezzenünk. Amikor ugyanezt a nővéremékével is megteszi, már a hideg futkos a hátunkon.

Az ijedtségtől meg se tudjuk köszönni, ugyanis hamar továbbáll.

A látvány, ami a lakrészünkben fogad viszont még inkább meghökkent.

- San Andreasban nem szokás takarítani? - motyogja Gary, aki ugyanúgy szeretné azt hinni, hogy csak még mindig a reptéri édeskés szagok hatása alatt áll.