Cserediák (Miraculous ff) ~SZÜNETEL~

Prológus

Marinette vagyok. Egy teljesen átlagos 16 éves lány. Mint mindenki én is középiskolába járok. Az egyetlen, amivel talán kitűnök a többiek közül az a dalíráshoz és a divattervezéshez való tehetségem. Sok mindenen mentem keresztül jón és rosszan egyaránt. De meg tanultam értékelni a jót és elmenni a rossz mellett. De térjünk is a lényegre. Mint minden reggelem ez is úgy kezdődött, hogy felkeltem elkészültem és rohantam az iskolába. Bár nincs messze az a negyed óra táv nem olyan jó, amikor öt perced van beérni. Bent minden a szokásosan ment. Átlagos első tanítási nap. Egészen addig ameddig a tanár el nem késik és az én életemet gyökeresen megváltoztató hírekkel jön vissza. 
-Csendet! - mondta türelmetlenül mikor sokadik próbálkozására még mindig ordítozott a fél osztály. - Na, szóval! Az iskolánk azon belül is a mi osztályunk részt fog venni egy cserediák programba. A tanárok fogják eldönteni, hogy ki, lesz az a szerencsés, aki ezt az évet Paris leghíresebb iskolájában fogja végezni. - ismertette a tényeket.
Mikor meghallottam, hogy hőn áhított városomba fog menni a szerencsés reménykedni kezdtem, hogy én leszek az. Paris több dolog miatt is az álmom volt. Részben azért mert szeretnék majd egyszer divattervező lenni. Másrészt pedig ott él a kedvenc énekesem. Emellett pedig mindig is éreztem egy különös húzást ahhoz a városhoz. A nap hátralévő része unalmas volt. Megkaptuk a könyveket és leírtunk egy csomó információt. A következő nap viszont ennél már érdekesebb volt. Reggel szokásosan volt egy negyed órás beszélgetés. Örültem, hogy ez megmaradt. Mielőtt elkezdődött volna a tanár szólt, hogy késni fog, mert most beszélik át utoljára, hogy ki mehet Parisba tanulni. Mikor bejött a terembe feszült csend keletkezett. Mindenki nagy álma volt ott tanulni.
- Aki pedig az évet ott fogja zárni nem más, mint Marinette Dupain-Cheng. - mondta a tanár az óra utolsó percében. 
Úgy éreztem, hogy muszáj sikítanom ám ennek ellenére csak bólintottam egy hatalmas vigyor kíséretében. Kaptam egy papírt arról hogyan is fog folyni ez az egész. A lényege annyi hogy egy tanévet fogok oda járni, az iskola biztosítja a szállást meg ezeket és hétvégén indulnom kell. Ami még jó az egészben, hogy addig nem kell bejárnom ide. Órák után haza mentem ahol ledobtam a táskámat és a felesleges holmikat és el is indultam. Ma találkozom pár barátommal. Egy kisebb csoport vagyunk, akik egy csoportból ismerkedtek meg. Mindannyian átéltünk dolgokat és amióta ismerjük egymást a nehezebb időszakokban mindig ott voltunk egymásnak. Bár mindenkinek meg van, a maga hibája mi elfogadjuk egymást úgy, ahogy vagyunk. 
- Ne haragudj! - szólított le egy srác. Szőke volt a szemei zöldek voltak és velem egy idős lehetett. - Nem tudod, hogy ez az utca - bökött rá a térképén. - pontosan hol is van. 
- De tudom. - mosolyogtam rá. - Lefordulsz ott a sarkon és végigmész az utcán. Ott lesz egy elágazódás ahol, aztán ha lefordulsz jobbra és mész még egy kicsit ott is vagy. - mosolyogtam rá.
- Köszönöm! - nézett rám hálásan. A szemei megigéztek. Mi? Marinette térj, észhez alig ismered pár perce.
- Nincs mit! - válaszoltam végül és elindultam tovább.
Az út további részén zenét hallgattam, mígnem végre megérkeztem a találkozó helyre. 
- Sziasztok! - köszöntem mikor oda értem és megölettük egymást. Már mindenki itt volt. Elkezdtünk beszélgetni mindenről. Szóba került az utazásom,a nyár azon része, amit nem együtt töltöttünk és az is amit igen. Aztán elérkeztünk egy bizonyos témához. 
- Őszintén valld be, hogy tetszik neked valaki! - nézett rám a társaságból valaki és mindenki más bólogatással válaszolt. 
- Igazából ma láttam egy srácot, aki egész jól nézett ki! - mondtam lassan. A társaság egy emberként kezdett örömujjongásba. - És valószínűleg turista, mert útba igazítást kért! - tettem hozzá nevetve. 
Ezek után már nem került elő semmilyen értelmes téma lényegében csak nevettünk mindenen. Este mindenki elindult haza és amint mindenki otthon volt folytattuk a délutánit telefonon.

* Hétvégén, a reptéren: *

A reptéren egy hatalmas csoport lepett el. Itt volt az egész osztályom és azok az emberek az iskolából, akiket a barátaimnak tartok. Mellettük még itt volt természetesen az egész családom a legjobb barátaimmal együtt. Egyenként öleltem meg mindenkit és integetve indultam el a kapu felé ahol a repülőkhöz juthatok. Miután megbizonyosodtak arról, hogy nem vagyok bűnöző még visszafordultam a körülbelül negyvenfős csapathoz.
-Szeretlek titeket! - kiáltottam integetve.
-Mi is téged! - kiáltottak vissza úgy, mint én.
Ezek után felszálltam a gépre és elindultam Paris felé.

* Paris-ban: *

A repülőtéren nagy meglepetésemre vártak rám. Filmbe illő jelenetet élhettem át ugyan is egy ember egy táblával a kezébe állt, amire nagy betűkkel rá volt írva, hogy "MARINETTE DUPAIN-CHENG". Oda léptem az emberhez, akivel miután tisztáztuk, hogy engem keres egy autóval elindultunk a városba. Elképedve figyeltem, ahogy a híres épületek mellett elhaladtunk. A kocsi hirtelen megállt és a sofőr rám szólt, hogy szálljak ki. Így is tettem és kiszállva szétnéztem. Egy nagyobb ház előtt álltunk, ami közvetlenül az iskola mellett van egy pékség mellett. A pillantásomat tovább vezettem és megláttam egy engem figyelő kedves mosolyú nőt.
-Bizonyára te vagy Marinette! - mondta mosolyogva. Bólintottam. - Msr. Bustier vagyok, én leszek az osztályfőnököd. - mondta kedvesen. - Gyere, körbevezetlek egy kicsit!
Elindultunk be az épületbe. Bent egy kis lépcsőház szerűség fogadott ám csak egy emelet volt. Felmentünk a lépcsőn és Msr. Bustier kinyitotta az ajtót. A helyiségbe belépve egy konyha fogadott és egy lépcső.
-A lépcsőn, ha felmész, ott találod a szobádat. Nem lesz lakótársad, de ha szeretnéd, intézhetünk neked. - nézett rám kedvesen.
-Nem köszönöm jó lesz így. - mosolyogtam most én.
-Rendben! - mondta egy bólintás kíséretében. - Holnap reggel eléd jövök és segítek neked a papírokkal és körbevezetlek. Most viszont megyek és hagylak kipakolni. Szia! - mondta intve.
-Viszlát! - intettem vissza.
A kulcsot lerakta az asztalra és kilépett. Ebben a pillanatban megszólalt a laptopom, ami azt jelentette valaki hív. Oda ugrottam és a konyha asztalra lerakva felvettem.
-Sziaaa! - hallottam egy ordítást a túl oldalról.
-Sziasztok! - köszöntem vissza hangosan a kanapé mellől.
-Mikor érkeztél meg? - kérdezték a barátaim totál egyszerre.
-Nem olyan rég. Most jutottam el addig, hogy kipakolhassak. - válaszoltam és elkezdtem kipakolni a ruhákat.
-ó akkor hagyunk, és majd később beszélünk! Írj ha kipakoltál! - mondták.
-Mindenképpen! Sziasztok! - mondtam mosolyogva.
-Szia! - kiáltották még egyszer és bontottuk a vonalat.
Elkezdtem lassan kipakolni és berendezkedni. Késő este végeztem vele és írtam mindenkinek, hogy még élek csak már nincs erőm beszélgetni senkivel. Elmentem zuhanyozni aztán vacsoráztam. Elvégeztem a szokásos esti rutinomat és bezártam az ajtót. Felmentem a szobámba és bedőltem az ágyba. Alig fordultam meg el is aludtam. A holnapi izgalmas napnak ígérkezik.