Rémálmok hálójában

xxx

New York, Stark-torony

Kivételesen hűvös éjszaka volt, mégis Tony teste verejtékben fürdött, teste forró volt, a lepedő alatta nedves és gyűrött. Hol remegett, hol ficánkolt, de nem tudott az elméje legsötétebb bugyrából szabadulni.

Újra ott volt. Azon a sötét helyen, ahol az elmúlt napokban volt esténként. A levegő sűrű volt és a halál szaga terjengett. Gyér fény volt csak, azokat követte Tony, miközben bukdácsolt, meg-megbotolva dolgokban, amiket jobb volt nem is látni. A tér egy folyosóvá szűkült, aminek a végén a fények erősebbek voltak. Hideg szél csapta meg a sötétben igyekvő férfit, mintha az alagút vége taszította volna, végül sikerült belépnie a fényességbe. A fehérség elvakította, de amint megszokta, kezdte felismerni a tájat. Messziről nyögések, csapások és erős fémek egymásnak csattanása hallatszódott. Tony-nak villámcsapás szerűen ugrott be minden. A mozdulatok, az érzelmek, a szavaik. Gyors rohanásba kezdett, próbálta megállítani, amit az elméje elé vetített, ami egész héten kergette őt, és most felfedni készült magát.

Amerika kapitány sorra tűrte az ütéseket, amiket a fémkar mért rá, egy rossz szava nem volt, leszámítva a fájdalmas nyögéseit. Szájába vért tódult, amit a hóra köpött, nem messze a páncél lábától. A maszk merev, kéken világító szemei mintha még szigorúbban néztek volna a szőke férfira.

– Ne! – ordította Tony, de senki nem figyelt rá. Vasember a földhöz csapta a Kapitányt, olyan erővel, hogy a beton megrepedt alatta. A tenyerén lévő kék lézer izzani kezdett, és egyenesen egykori társa felé irányította.

– Viszlát, Steve! – Az utolsó lövés halálos volt. Steve Rogers élettelen teste ott feküdt a hideg kövön, míg Vasember nyugodt lélekkel elrepült a helyszínről. Tony mozdulni sem bírt, olyan volt eddig, akár egy bolyongó lélek, de végre sikerült lábát mozgásra bírnia. Rohant, ahogy tudott, térdre borult a férfi teste mellett, fejét az ölébe véve. Arcán könnyek folytak, amik szépen lassan Steve mozdulatlan bőrére hullottak, és elkeveredtek a vérével.

– Kelj fel, kérlek! – suttogta megtörten. Már nem tehetett semmit. Megölte. A férfit, aki a társa volt, aki változatossá tette a szürke hétköznapjait, aki kitűnt a többiek közül, mert mások érdekeit előbbre helyezte, aki fontos volt számára, aki a barátja volt... vagy annál is több. Akit hol utált, hol szeretett. Igen. Szerette őt, és az elvesztése csak tovább tágította azt a lyukat, amit a szülei halála ejtett a lelkén. A teste remegett a zokogástól. Az álom annyira valós volt, hogy azt Tony is elhitte. Megfeledkezett a valóságról, minden épeszű gondolat eltávozott tőle, ami felkelthette volna. Ami eszébe juttatta volna, hogy már nem Szibériában van, hanem New Yorkban. Hogy Steve él. Valahol ő is éppen alszik, álmodik. Vele vagy nélküle, az teljesen mindegy, de még élt. A szíve vert, az esze járt, a vére folyt az ereiben.

– Mr. Stark! – Egy erőteljes női hang rázta ki a rá telepedő gyászból. Teste remegve hánykolódott a földön, a lepedő a lábára tekeredett, az arcán a verejték és a könnyek keveredtek, haja csapzott volt. Visszatért. Este volt. És hideg, az ő teste mégis lángolt. Felállt, nedves testére tekerve a takaróját, majd az ágya szélén foglalt helyet. Lihegett, de próbálta visszanyerni az uralmat a teste fölött.... és az elméjén is.

– Köszönöm Péntek – suttogta. Nem kapott választ, de nem is volt rá szüksége. Tudta, hogy mit kell tennie, méghozzá azonnal.

Brooklyn, Steve lakása

A szőke férfi viszonylag nyugodtan feküdt ágyában, habár belülről sötét erők ostromolták. Tony egyszer azt mondta, nincs sötét oldala. Nagyon rosszul hitte.