Szívfagyás

Bízz a haragomban!

Ültünk egymással szemben és feszült figyelemmel mélyültünk el egymás tekintetében. Az én égkék íríszem az ő zöldes kék íriszét tanulmányozta. A szemet,ami olyan sok évig tekintett rám hol büszkén,hol szigorúan és volt,hogy könny csordult benne a nevetéstől,most viszont sötét tekintettel nézett rám. Mintha a lelke egy része eltűnt volna és valljuk be én is úgy éreztem,hogy bizony eltűnt a csöpp lelkiismeretével együtt. Mégis ki a fene dobna ki egy tizenöt éves kislányt az utcára?

Megköszörültem a torkom. Szólni szerettem volna,de a gombóc a torkomban megakadályoztam a beszédet. A szavak eltűntek és mintha elfelejtettem volna beszélni. Szédültem. Jó formán rosszul lettem. Ez nem történhet meg. Úgy éreztem csalódást okoztam az embernek,aki befogadott az utcáról. Négy éves voltam,amikor az anyám az ajtó elé vezetett,bekopogott,majd elrohant. Három napot vártam rá,hogy visszatérjen és akkor nyílt ki az ajtó nekem. Akkor találkoztam először a palival,aki Dr. Stephen Strange-nek nevezi magát és,aki apám helyett apám lett. A nevemet sem tudtam,de ő nevet adott és fedélt a fejem fölé. Évekig tanított és védelmezett,akkor pedig ki akart dobni.

Nagy levegőt vettem és szaggatottan kifújtam. Éreztem,hogy a szemembe könnyek gyűltek és jól tudtam,hogy ki fogok törni,mint egy nagy vulkán és hiszti rohamom lesz,de ki kellett mondanom.

-Taníts!-ordítottam hirtelen el magam és teljes bedobással az asztalra vágtam. Kilöttyent a tea,a pillái megremegtek, és én pedig keservesen sírni kezdtem. Láttam,hogy kellemetlenül érezte magát,mikor a könnyeimnek utat eresztettem. Hiába. Valami nem változik. Majd megint felvette maszkot,ami mögé érzéseit rejtette.

-Nem.-mondta ki egyszerűen,amivel szíven ütött és jobban elkeseredtem,de nem adtam fel. Nem fogok innen elmenni! Ilyen könnyen biztos nem!

-Miért nem?-kérdeztem remegő hangon,majd megtöröltem a szemem. Nagy levegőt vett és beleivott a teájába. Komolyan? Hogy tud ilyenkor teázni? Nem szólt semmit. Némán ült és nézett,mintha tudnom kellene a választ. Ekkor sújtott belém a felismerés. Úgy éreztem a szívem szakad belé.-Nem... Nem vagyok... Nem vagyok rá méltó...-szipogtam fuldokolva. A tekintete ellágyult,majd hirtelen a mögöttem elterülő szobán cikázott szeme. Mindenre csak rám nem nézett.

-Nem erről van szó...-mondta és az ölébe tekintett,ahol a kezei pihentek.

-Akkor miről? Mi az oka anna,hogy kidobsz? Miért nem tanítasz tovább? Nem vagyok elég jó tanítvány?-kérdeztem a szememet törölgetve.

-Nem tartom jó ötletnek,hogy tovább tanulj. Menj! Fedezd fel a világot! Csinálj hülyeségeket! A lényeg,hogy ne legyél itt! Legyen életed!-mondta kitárva hatalmas karjait.

-Te utálsz?-kérdeztem megilletődve. Kicsit meglepődött rajta.

-El kell menned! Nem érted?-emelte meg a hangját egy fokkal,amin eléggé megrémisztett. Soha nem kiabált velem. Mikor teljességgel leesett,mi is történt megsértődtem. Nem is kicsit. Felpattantam és az ajtó felé kezdtem rohanni. A látásomat elhomályosította a könnyfátyol,ezért,majdnem elestem,viszont valami megtartott és egészen biztos nem egy erős kar volt. Puha anyag omlott a vállamra és talpra állított. Apa köpenye. Ez pont akkor nem hiányzott. Méregtől és csalódottságtól tajtékozva akartam elhagyni végre az átkozott termet,de a köpeny nem engedte. Minden porcikámmal azon voltam,hogy végre lelépjek,de az az átkozott köpeny nem engedte.

-Nem vicces!-ordítottam teljes decibellel. Akkor vált le végre rólam az a büdös ruhadarab. Kiviharoztam és a szobám felé vettem az irányt.

Kivágtam az ajtót és lekuporodtam a szobám sarkába és sírtam. Órákig ülhettem ott,amikor hideg érintést éreztem meg a vállamon. Ijedten kaptam fel a fejem és már készen álltam megütni az illetőt. A szoba sötétjében alig tudtam kivenni ki guggol előttem,ami alapjáraton megrémísztett,de mikor felismertem legszívesebben elrohantam volna onnan. Loki pihentette hűvös kezét a vállamon. Teljes isteni valójában. Szarvakkal,meg köpennyel,meg minden. Nagyot nyeltem és próbáltam abbahagyni a kislányos bőgést. Láttam párszor,hogy itt járt. Apám legútobb nagyon összeveszett vele. Akkor miért van itt?

-A nagylányok már nem sírnak.-mondta szórakozottan. Szavai hideg pengeként vágtak bele a szoba csendjébe. Hevesen vettem a levegőket. Az egész lénye félelemkeltő volt.

-Loki...-leheltem halkan,mire ő tapsolni kezdett.

-Gratulálok! Kitaláltad ki vagyok! Ez keveseknek sikerül!-dramatizálta túl,én viszont még mindig ijedten fürkésztem.-Nem kell ennyire betojni,kislány! Nem akarlak bántani!-mosolyodott el féloldalasan.

-Miért jöttél ide?-kérdeztem elhaló hangon. Nagy levegőt vett,mint aki már negyvenedszerre magyarázta volna már el ugyanazt. Ezért egy kicsit rosszul éreztem magam,de azért gyorsan túl tettem magam rajta. Mélyen a szemembe nézett. Azt hinné az ember,hogy egy ilyen istennek a szemei is azt a ridegséget tükrözik,mint az egész lénye,ehelyett egy élénk,élettel teli zöld írísszel találtam szembe magam. Mondjuk eléggé furcsáltam,hogy még abban a homályban is látom a szeme színét,de úgy néz ki ez valami isten dolog lehet,hogy ilyen elképesztő szemei vannak. A kezét a vállamról a térdemre helyezte és végig simította.

-Segíteni jöttem.-mondta egyszerűen és esküszöm olyan volt mintha vidám lett volna. Úgy tudtam ő ilyen ,,negatív" karakter a világtörténelemben,ezért értetlenül meredtem rá.

-De az előbb azt mondtad te vagy,Loki!-bukott ki belőlem. A szemeiben,mintha a sértettség fénye csillant volna meg. A számra tapasztottam a kezemet. Megsértettem egy istent.-Bocsi! Nem úgy gondoltam! Mármint...-kezdtem magyarázkodni,mire ő értetlenül meredt rám,amitől mégjobban összezavarodtam. Most akkor kérjek bocsánatot vagy sem?

-Nem gond...-köszörülte meg a torkát,majd újra visszanyerte az előbbi énjét.

-Tehát segíteni?-kérdeztem gyorsan. Ő ravasz tekinettel kezdett fürkészni.

-Bizony.-mosolygott,én pedig még mindig teljesen elveszve figyeltem.

-Mégis miben?-érdeklődtem. Ő közelebb hajolt és fülembe súgta a választ. Lehelete csiklandozta a nyakam,a válasz pedig ledermesztett.

-A bosszúban.-mondta. Arrébb toltam magamtól,hogy a szemébe nézhessek,hogy rájöjjek,hogy vajon hülyéskedik e.

-Bosszú? Miféle bosszú?-kérdeztem. Megforgatta a szemét.

-Nemár,kislány! Úgy tudom nagyon okos vagy. Majdnem annyira,mint az apukád.-mondta és érzékenypontra érintett a szavaival. Könnyek szöktek a szemembe,de erősen tartottam magam.

-Ő nem az apám. Semmiféle értlemben!-tudattam vele keményen. Megint megjelent rajta az a félmosoly.

-Erről a bosszúról beszélek.-mondta ravasz tekintettel,bennem meg megállt az ütő. Ezernyi rossz dolog futott végig az agyamon,ami megtörténhet Apával. Vagyis már nem Apa...

-Nem akarom bántani...-jelentettem ki halkan. Mindentudóan végig simította a térdem.

-Akkor nem vagy zabos amiért nem hagyja kibontakozni azt az eszméletlen erőt,ami benned lakozik?-kérdezte. Elgondolkodtam. Lehetséges volna,hogy őnző módon nem hagyja,hogy kiteljesedjek? Sosem ismertem annak az adakozónak...

-Szerinted...?-kezdtem bele a kérdésembe,de ő izgatottan közbe vágott.

-Még szép! Egy ilyen tehetséget senkinek sem szabadna,csakúgy eldobnia! Ám ő mégis eldobott... Milyen kár... Én lehet,hogy tudnék neked segíteni,kislány,de akkor te is segítesz nekem!-nyújtotta felém a kezét. Kételkedtem. Nem tudtam helyes e,amit éppen cselekedni készültem. Álljak össze az ördöggel? Bizonytalanul néztem a kezét,majd a szemét. Akkor mondta ki a varázsszót,ami szinte mágnesként vonzott.

-Bízz a haragomban!-lehelte a sötétbe,de úgy,hogy a hátamon a hideg szánkázott. Teljesen megbabonázott. Mélyen a szemébe néztem. A levegőm kinaradt egy pillanatra. A levegő megfagyott körülöttünk. Bízz a haragomban! Viszhangzott a fejemben mondata. Bízom. Gondoltam és megszorítottam a hideg kezét.

A leges legutolsó pillanatban(ami az eredeti határidőt illeti),de íme a versenymű! Elképesztő jó ötletnek tűnt az egész verseny,amit Mithrel kollegina rendezett meg nekünk,Marvel fanoknak,ezért nagy szeretettel hoztam egy nagyon kezdő novellát! És íme a nagyra becsült zsűrik:
Mithrel-a verseny főszervezője és,aki fizeti az összes díjat,amit nagyon szépen köszönünk is neki
Hollosy-Nagyon tehetséges Marvel-testvér
Abeth98-Az alfák alfája a fanfiction kategóriában
és persze az utánozhatatlan Kapi!

Xoxo Dorota