Keserédes

Prologue

  Nem sokan szoktak fél hétkor még mindig a gimiben lenni hétköznap, csupán azért, mert kilenc tanítási óra után még rajzolgatni van kedvük. Én azonban ezek közé a megszállott rajzmániások közé tartoztam, akik öt után ott maradtak az iskolában és művészkedtek pár emberrel az alagsorban. Emiatt mindig későn értem haza, és a gimi épületétől nagyjából két órára laktam.

Először busz, majd metró, és végül távolsági busz. Az utóbbi csúcsforgalom idején járt óránként, estefelé meg már két-három óránként érkezett csak új busz. Épp a megállóhoz siettem, egy csütörtök este, nagyjából nyolc körül, mikor a szemem láttára haladt el előttem a busz. A menetrend szerint még lett volna két percem, mire én csak idegesen átkozódni tudtam. Két óra unalmas várakozás következett a buszmegállóban, ahol a fedett kis várakozóhelyen még pár ülőhelyet is sajnáltak odaszerelni. Illetve régebben volt ott valami olyasféle, csak a hajléktalanok mindig ráfeküdtek, az emberek panaszkodtak, és az ottani kerület polgármestere azt a remek ötletet vetette fel, hogy akkor senki nem fog odaülni többet. 

 Viszonylag hideg volt, olyan ősz közepi, borongós esti idő. Nagyjából ötven méterre a megállótól volt egy pad, ahova elsétáltam és leültem. Füleimben hangos zene szólt. Egy kisebb parkos résznél állt ez a pad magányosan, a sötét fák között. Tökéletesen ráláttam az útra, így láttam, mikor jön a busz.

 Tisztában voltam a ténnyel, hogy nem éppen a legbiztonságosabb környéken várakoztam a buszra. A koszos utcákból és a rengeteg szemétből is lehetett ezt látni, de már megszoktam, így nem zavart különösebben. Félelemnek nyoma sem volt a szívemben, még akkor sem, mikor egyedül voltam este a sötétben, egy parkocskában, ami nem volt kivilágítva. Az utcák üresek voltak, csak egy-két járókelő fordult meg arrafelé sietve, Tesco-s zacskókat szorongatva, a graffitizett panelházak labirintusában.

  Így történt, hogy egy olyan esemény szemtanúja lettem, amit nem szabadott volna látnom. Egy magas, sötét kabátos alak jelent meg a megállóban. A kalapja árnyékot vetett az arcára, nem láttam őt tisztán. Pár perccel később egy feltűnően kihívó megjelenésű nő tipegett oda, a telefonját nyomkodva. A kalapos alak gondolkodás nélkül odasétált a nőhöz hátulról, kesztyűs kezét az ajkára tapasztotta, valamit a fülébe suttogott, mire a nő kapálózni kezdett, leverte a férfi kalapját, akit hátulról láthattam így. Sötét, dús haja volt. A nő látszólag sikítani akart, de a férfi betömte a száját, és másik kezével előhúzott egy tőrt a zsebéből. Hidegvérrel elvágta a nő torkát, mire hihetetlen mennyiségű vég bugyogott ki az éles, mély vágásból a nő torkán, aki összeesett, és élettelen teste azonnal a földre omlott. Tennem kellett volna valamit, de én csak földbe gyökerezett lábbal, ledermedten figyeltem a jelenetet. Illetve egy hatalmas hibát követtem el: felsikítottam.  Egy halk nyüszítés volt, mégis elég volt ahhoz, hogy észrevegyen engem a sötét alak.

 A kalapos férfi hátrafordult, szinte azonnal. Arcát megvilágította a buszmegálló melletti halványan világító lámpa. Sápadt bőre, karikás türkizkék szeme, és egyenes, sötét, szinte éjfekete haja volt. Az arca egészen kisfiús volt, mondhatni gyerekes. Lassan a földre esett kalapjához lépett, felvette. Leporolta, a fejére helyezte, és kimért léptekkel elindult felém. A szívem hevesen kezdett dobogni.