Keserédes

T W O

  Elfutottam. Buszra szálltam. Elmenekültem.

A titokzatos fiúról reméltem, hogy soha többet nem hallok. A reggeli újságokban egy ideig még nézegettem a híreket, hátha találok némi információt a gyilkosságról, aminek szemtanúja voltam azon az estén. Éjjelente mikor lehunytam a szemem, néha még láttam magam előtt a jelenetet, ahogy az éles tőr átvágja a vékony bőrt a nő nyakán, és a hihetetlen mennyiségű vér kibuggyan belőle. Vegyes érzéseim voltak ezzel kapcsolatban, össze voltam zavarodva. A fiú sápadt arcát nem tudtam kiverni a fejemből.

Egy délután mikor sétáltam ki az iskola épületéből, a gimnázium előtti  térnél lévő buszmegállóban megpillantottam egy különös alakot. Sejtettem, hogy ő az, de csak hátulról láttam őt, a hosszú, elegáns, jellegzetes fekete kabátját. Egy osztálytársnőmmel beszélt, akit személy szerint nemigen kedveltem. Az iskola kapujánál megálltam elbizonytalanodva.

Megtalált. Kétségtelen, ő az.

Mégis mihez kezdhettem? Futás? Ugyan! Hiszen már beszélt egy osztálytársnőmmel, könnyen kideríthet rólam már bármit. Ki tudja, talán már mindent ki is derített mindent. A lakhelyem, a családtagjaim neveit, a telefonszámom, bármit. Sok választási lehetőségem nem volt, szépen lassan elindultam feléjük. Mély levegő. Ezt is túlélhetem.

A hullámos hajú mosolygós osztálytársnőm rögtön felém is mutatott, amint meglátott. A sötét hajú fiú lassan megfordult, és ahogy rámpillantott, őszintének tűnő boldogsággal húzodott mosolyra a szája. Kék szemeivel lassan végigmért, tetőtől talpig.

- Szia Emma! - intett az idegesítően lelkes lány felém.

Sietős léptekkel odamentem, és kínosan visszaköszöntem.

- Nem is tudtam, hogy barátod van - fordult hozzám csevegve népszerű osztálytársnőm, Yvett. - Azt meg főleg nem, hogy ilyen jól néz ki - kuncogott, mire én érthetetlen módon elvörösödtem. 

Valahol jól esett, hogy valamivel felvághattam előtte, mivel elég irritáló és beképzelt személyiség volt, de mégis kellemetlen volt, hogy ez a férfi tulajdonképpen valószínűleg éppen egy emberrablást tervezgetett. Méghozzá az én saját személyem elrablását. Vagy rosszabb. Fogalmam sem volt, mit eszelhetett ki, de semmi jóra nem számíthattam.

- Ő nem a barátom - feleltem halkan.

- Jaj ugyan már, Emma, nem kell szégyellősködj - kacsintott rám a fiú. - Yvett épp most mesélte, milyen visszahúzódó vagy a suliban. Néha igazán ellazulhatnál - vigyorgott kajánul. - Tudod, ahogy velem szoktál.

- De én tényleg... - kezdtem neki, majd Yvett arcát látva inkább elharaptam a mondatot. A lány teljesen bevette az idegen szövegét, ebből én már nem tudtam kimagyarázni magam. - Igazad lehet... De most sietek, majd még délután találkozunk - hadartam. Yvett megint fura arcot vágott, ezért sietve hozzá tettem - Szia, kicsim! - és már indultam is a másik irányba.

- Emma, váárj - ragadta meg a karom hirtelen. - Nem úgy volt, hogy együtt töltjük a délutánt nálatok? Hiszen azért jöttem érted... - vonta fel a szemöldökét kérdően.

- Ja... El is felejtettem...

- Ezért jöttem direkt kocsival, hogy hamar odaérjünk - folytatta mézes-mázos hangon. - Ugye azért még áll a terv? - szorította meg a kezem.

Már épp a válaszon törtem a fejem, mikor behajtott a sarokról érkező busz az utcába, és a térről a diáktömeg a busz fele kezdett özönleni, beleértve Yvettet is. A lány elköszönt, és a buszra felszállva összetalálkozott barátnőivel, akikkel még a buszról is visszanéztek ránk csodálkozva. Ketten maradtunk a téren, én, és az idegen gyilkos. A szerepjátéknak vége volt, legalábbis számomra.

- Mondtam, hogy megtalállak, kicsim - szólalt meg mélyebb, érdesebb hangon, gúnyosan.

- De én nem mondtam senkinek semmit arról az estéről... Esküszöm... Azt sem tudom, ki vagy, semmi bizonyítékom nincs ellened! 

- Ezért sem foglak bántani, Emma Moore - nézett mélyen a szemembe.

Megrezzentem, mikor kimondta a teljes nevem. Pedig számítottam rá, hogy tudja, hiszen hogyan talált volna rám másképp. De mégis, valahogy ijesztően hatott.

Nem fog bántani. Na persze. Akkor mégis mit keres itt? Félőn, kérdőn néztem rá. Hirtelen megragadta a karom. 

- Gyere velem - húzott magához közel. - Akkor nem lesz semmi baj. Ígérem.

Ellöktem magamtól. A szemem sarkából láttam, ahogy a kapun kisétáló diákok engem bámulnak. Mégis mit kéne csináljak?

- Hagyj békén. Kérlek - mondtam halkan, hogy csak ő hallja.

- Ez nem ilyen egyszerű. Velem kell gyere - sziszegte, most már kicsit idegesen.

Tovább ellenkeztem, mire ő átkarolta a vállam, és elráncigált a szomszédos mellékutcáig.