7 nap

3

Este nem bírtam elaludni. Álmatlanul forgolódtam az ágyamban, a fehér lepedőm a derekamra csavarodott, a párnám pedig már rég a földön pihent, mert képes voltam lelökni a hatalmas franciaágyamról. Ezer dolog járt a fejemben, hogy kit vigyek, mi lesz baleset esetén, vagy ha elrabolnak, megerőszakolnak és eladnak a szervkereskedőknek. Hogy fogok-e tudni ott valakivel kommunikálni, vagy csak mutogatok, vagy hogy haza akarok-e majd jönni a felénél, mert hiányoznak anyuék, vagy épphogy ott akarok majd maradni, és nem szeretnék hazajönni. És az a kérdés, amin azért mégis a legtöbbet járt a fejem, hogy ki az, aki mellett biztonságban érezném magam egy hétig. Ki az, aki tudna rám vigyázni, és akivel felejthetetlenné tenném ezt a hét napot. Ledobtam magamról a takarót, és átsétáltam anyu és apu szobájába, ahol már mind a ketten horkoltak.

- Anya - suttogtam, miközben óvatosan simogattam a vállát. Tudtam, hogy önzőség egy ilyen miatt felkelteni, de nekem anya az a személy, akire mindig, bárhol és bármikor számíthatok.

- Baj van Kicsim? - kérdezte rekedtes hangon anya, félig a párnába motyogva.

- Nem, csak... Nem akarsz ma nálam aludni? - pislogtam nagyokat a sötétben, mire anya csak szuszogott egyet, és elfordult a másik irányba. Kösz anya, egy egyszerű "nem" is megfelelt volna.

Ezután nem egyből a szobámba mentem, hanem inkább lebattyogtam a konyhába, és töltöttem magamnak egy pohár vizet. Csak a hold sütött be a konyha ablakán, más fény nem is volt körülöttem, ami alapjáraton ijesztőnek is hathatott volna, de most úgy éreztem, hogy nem az a legfőbb gondom, hogy megtámadnak-e a szellemek vagy sem, hisz egy hetem van felkészülni egy olyan eseményre, ami nem fog többször megadatni nekem. Újra is újra átfutott a fejemen az a kérdés, hogy kit vigyek, és két ember erősen a listavezetők élén állt.
Nate és Connor.
És akkor azt hiszem eljött az ideje, hogy mindenki megtudja, ki is az a Nathaniel Brooks.

Elég nagy vihart kavart már a megismerkedésünk is ahhoz, hogy az egész iskola furcsa pillantásokat vessen ránk. Karácsonyi előadás volt még tavaly télen az iskolában, tehát pár hónapja. Ő videózta az egész eseményt, mert fényképésznek készül, én viszont későn érkeztem, és lekéstem a kezdést. Pont akkor nyitottam be az ajtón, amikor ő elsétált előtte, hogy előrébb jusson a jobb látási viszonyok  miatt, csakhogy én egy hurrikánként közlekedtem már akkor is (ezt a tulajdonságomat a mai napig megtartottam). Természetesen frontálisan ütköztünk, és az egész diáksereg a tornateremben ránk figyelt. Én csak zavartan mosolyogtam, és gyorsan a szemébe nézve bocsánatot kértem: elképesztően kínosnak gondoltam az esetet, főleg úgy, hogy közel 600 ember nézett minket. Ő is elmosolyodott, de zavarbeejtően, és nem teljesen iskolába illően, amitől csak még jobban elpirultam. Vettem egy nagy levegőt, majd a másik irányba fordulva kifújtam. Visszanéztem a káprázatos kékes-zöld szemű fiúra, aki még mindig rajtam mosolygott. Barna haja tökéletesen be volt lőve a feje tetején, dús tincseibe beletúrtam volna, de kizárólag csak azért, hogy megnézzem, hogy tényleg olyan selymesek -e, mint amilyennek tűnnek. Zavartan igazítottam meg a fekete csipkés ruhámat, majd indultam el a terem vége felé, ahol leültem az ötös csapatom mellé, akik úgy nézegettek, mint akik mindent tudnak, csakhogy én voltam az, aki rohadtul nem tudott semmit: abban a percben még azt sem, hogy hol vagyok. Szememmel a magas, barna hajú, kék szemű srácot kezdtem el keresni, ám csalódottan vettem észre, hogy sehol sem találom.

❇

Aznap rám írt, így már a nevét is megtudtam, és nem csak a külső tulajdonságainak a tudásával rendelkeztem. Nathaniel Brooks, aki most végzős, 18 éves, én két évvel vagyok nála fiatalabb. Nem értettem magam, hogy miért is nem vettem őt még eddig észre, és hogy ezek szerint miért járok csukott szemmel iskolába.
A chat ablak hirtelen, a semmiből ugrott fel, miután elfogadtam az ismerősnek jelölését. Elkezdtünk beszélgetni, egyre több mindent tudtam meg Nateről. Hogy van egy bátyja, aki egyetemista, hogy sportol, méghozzá fut, hogy szeret olvasni. Egy idő után megszoktam, hogy a hazaérkezésem után egyből pittyegett a telefonom, és utána képes voltam egész délután a nyitott tankönyvek felett Nattel beszélgetni. Néha bunkózott, néha rohadt egoista volt, és arra is találok példát, hogy volt amikor megbántott. Aztán egyszer csak nem írt nekem egy idő után. Nem tett nekem perverz megjegyzéseket, nem pittyegett a telefonom minden délután, miután beléptem a bejárati ajtón. Néha próbálkoztam rá írni, de az eredmény ugyanaz volt: bunkó módon lerázott, éreztette velem hogy nem érdeklem. Hogy sírtam-e? Igen. Hogy már lassan fél éve nem beszélünk? Igen. Hogy még mindig hiányzik? Igen. És hogy megbocsájtottam-e? Igen. Valószínűleg talált magának mást, vagy én nem is tetszettem neki soha. Abban biztos vagyok, hogy én sokszor voltam bunkó vele, sokszor flegmáztam és sértegettem, és itt követtem el a legnagyobb hibát: azt hittem ezzel meg tudom védeni magam az elől, hogy ő teljesen összetörjön. Eltaszítottam magamtól, és ő emiatt nem írt többet, hanem átvette a stílusomat, és bizony félreismert. Én nem ilyen vagyok, nem ilyen a személyiségem, és borzasztóan sajnálom és bánom hogy elrontottam nála az esélyeimet, sőt elrontottam azt, hogy jövője legyen annak, ami elkezdett köztünk kialakulni. Mert hogy ma már köszönés nélkül, idegenekként, nulla érzelemmel megyünk el egymás mellett a folyosón, az biztos.

És most itt állok, a választási lehetőség előtt, hogy elvigyem a legjobb fiú barátomat, aki olyan mintha a bátyám lenne, és vállaljam azt, hogy a további négy barátom megharagszik rám: vagy pedig ne foglalkozz senkivel, és tegyek úgy, ahogy valóban szeretnék a szívem mélyén. Dühösen megráztam a fejemet, és felsiettem a szobámba, és jól sejtettem, hogy a mai éjszakán nem fogok sokat aludni. Kivettem egy fekete, bebújós pulcsit a szekrényemből, a fehér nadrágomat és a fekete Nike cipőmet magamra vettem, hiszen szerencsére így tavasz és nyár között az időjárás is pont megfelelő volt egy kellemes, esti sétára. 3 kilométert kell csak megtennem a szomszéd kisebb városig,  hogy véghez tudjak vinni egy olyan döntést, amiért mindenki hülyén fog rám nézni, Connor és a többiek borzalmasan fognak haragudni, és talán én is meg fogom bánni, de abban biztos vagyok, hogy most így látom helyesnek.

Kiléptem a hűvös, tavasz esti levegőre, majd óvatosan bezártam magam után az összes ajtót. Csak a telefonomat tettem zsebre, és a kulcsomat, mivel terveim szerint nem maradok sokáig. Az emberek már nem igazán járkáltak kint az utcán, esetleg egy-két részegebb teremtés kóválygott az út közelében, akiket igyekeztem nagy ívben kikerülni. Az égnek enyhe sötétkék színe volt, legtöbb fényt a hold adta, meg az utcai lámpák. Szerencsére pontosan jól tudtam hogy hova kell mennem, mivel egyszer, egy véletlen folytán azon a környéken sétálgattam, és észrevettem, hogy melyik házba megy be. Lehet, hogy most sokan egy betörőnek néznek, aki kinézi hogy ki hol lakik, de nem: engem csak az ő háza érdekelt.

Egy fél órás séta után oda is értem a házukhoz. Egyszerű, emeletes ház állt előttem, fehér falakkal és néhol tégla díszítéssel. A kertjük szépen ápolt volt, a hatalmas tujákat egyenletes mintára nyírták. Az órámra pillantva rájöttem, hogy túl késő van már ahhoz, hogy becsengessek, ezért inkább előkaptam a telefonomat, és írtam egy sms-t Natenek.

Ki tudsz jönni a kapuhoz egy pillanatra? - A

Nem kellett sokat várnom a válaszra, egyből elrántotta egy alak a függönyt az emeleten, és kinézett rám Ő. Nathaniel Brooks nézett ki rám az emeletről, akivel már egy jó ideje nem beszélek, egy fehér, gyűrött pizsamapólóban. Arra, hogy engem látott, valami furcsa arckifejezés futott át az arcán, majd egy apró mosollyal az arcán elfordult, és behúzta a függönyt. Csak álltam a kapuban pár percig, a lábamon hintáztam előre-hátra, és azt gondoltam, hogy Nate le sem fog fáradni hozzám a kapuba. Már épp fordultam volna, hogy lelépjek, mielőtt tovább égetem magam, de abban a pillanatban kinyílt az ajtó.

- Baba, este 11 óra múlt. Baj van? - kérdezte döbbenten, miközben a kulccsal zörgött. Hangjában csak kedvességet éreztem, és a gyomrom összerándult a "baba" becenév hallatán, ugyanis régen is mindig így hívott. Kinyitotta a kaput, és kilépett hozzám. Előttem állt meg pár centire, és én meg próbáltam felfogni, hogy miért is ér el nálam ennyi idő után is olyan hatásokat, amilyet senki más. Kék szemei káprázatosan csillogtak a lámpa fényében, tekintetében csak gyengeédséget láttam. Arca tökéletes volt, mint mindig, vastag ajkai enyhén elnyíltak. Haja kócosan meredezett minden felé, talán nemrég hajat mosott, ugyanis kissé be is volt göndörödve.

- Nincs baj, csak egy fontos dolgot akarok elmondani - kezdtem el tördelni az ujjaimat, majd újra Nate szemébe néztem.

- Tessék? - kérdezte kedvesen, mire én gyorsan rá is vágtam, hogy mit szeretnék, köntörfalazás nélkül.

- Gondolsz még rám?

- Igen - sóhajtott, majd összeráncolt szemöldökkel nézett rám.

- És helyre akarjuk hozni ezt az egészet? - kérdeztem felbátorodva, úgy, hogy közben ezerrel dobogott a szívem.

- Aisha... Ezt most kell megbeszélni? Ilyen későn? - nézett rám kérdőn.

- Igen - jelentettem ki határozottan, mire Nate arcán felkúszott egy apró mosoly, ami miatt a gödröcskéi is megjelentek.

- Talán. Bunkó voltál.

- Te is.

- Tudom. - sóhajtott fel gondterhelten, és a kezével megvakarta a tarkóját. Nem tereltem tovább a témát, egyből rákérdeztem a lényegre, remegő kézzel és a torkomban dobogó szívemmel.

- Eljössz velem Isztambulba?