Kiss And Cry

Free Style

Javier P.O.V.

Már megint ez az öltöző. Minden ebben a kicseszett öltözőben történik.

Yuzu az öltöző legtávolabbi sarkába húzódott, és új szokásaként azzal foglalkozott, hogy próbált figyelmen kívül hagyni. Én, hasonlóan új szokásomhoz híven igyekeztem kiverni őt a fejemből, vagy legalább nem minden másodpercben rápillantani. Az ő arcát elnézve, és a saját gondolataimat ismerve egyikünknek sem sikerült felvenni az új szokásokat.

Az arcán nyoma sem volt a két nappal ezelőtti boldogságnak, se az előadása utáni, legalább részben őszinte mosolyának. Egyedül, anélkül hogy bárkihez is szólt volna, ült a padlót bámulva, az ujjai idegesen doboltak a combján.

Amint megszólalt a plafonra szerelt mikrofon és értesített arról, hogy várnak minket a jégen és a verseny előtti gyakorlás hamarosan elkezdődik, szinte egyszerre pattantunk fel, és indultunk ki a nyomasztó hangulatú helyiségből. Az általános idegességre csak rátett egy lapáttal Yuzu és az én viszonyom, mindig mi voltunk azok, akik még percekkel a kezdés előtt is képesek voltunk nevetni és egymással viccelődni, ez pedig láthatóan kicsit oldotta a többi versenyző feszültségét is.

Régen éreztem magam ennyire képtelennek arra, hogy kiálljak a pálya közepére, és korcsolyázzak, még akkor sem, ha rajtam kívül öt másik ember is gyakorol a pályán. Elestem. Szinte minden egyes ugrás után elestem, és egyre kevesebb erőm maradt felállni. A végére inkább abbahagytam az értelmetlen próbálkozást, még néhány elrontott ugrás segíteni biztos nem segítene, legfeljebb az amúgy is romokban heverő önbizalmamat rombolná tovább.

Ezúttal ötödikként kellett a pályára lépnem, ezért bármilyen értelmes elfoglaltság helyett inkább a folyosón való fel-alá járkálást választottam. Yuzu a negyedik, tehát eggyel van csak előttem. Az ő előadását látnom kell, azt nem hagyhatom ki. Ő is szurkolt nekem, én is fogok. Egyszerű.

Shoma az első, így elindut, út közben kezet fogott Yuzu-val, aki mosolyt erőltetett az arcára, és feltehetően sok szerencsét kívánt neki, bár nem érthettem, hiszen japánul beszélt. Vajon ha én indulnék most a pályára, Yuzu, legalább udvariasságból, de sok szerencsét kívánna? Vagy hagyna elmenni egy szomorú pillantás kíséretében? Esetleg nem is érdekelné a dolog?

Mindenesetre engem érdekel, ezért amint ő kilépett a közönség elé, én már ott álltam a függöny mögött, arra várva, hogy elérjen a pálya közepére.

Néztem, néztem és néztem. Ő sincs legjobb formájában, ez látszik, de ennél több érzelmet még nem láttam az ő előadásaiban, pedig ez egy a nagy erősségei közül. Amikor a kamerák ráközelítettek az arcára látszott, hogyha nem közönség előtt állna, már valószínűleg elsírta volna magát. Én pedig odamentem volna, és megvígasztaltam volna.

Egy ugrást elrontott, és többnél nem volt biztos az érkezés sem, mégis, ugyan nem szakmai szempontból, de én a legerősebb előadásai közé sorolnám a mait. Ha nem is enyhít a bűntudatomon, legalább egy kis megnyugvást okoz, hogy ezt ki tudtam belőle hozni, mégha nem is ez volt a pályafutásának csúcsa.

Valami mosolyfélét produkálok, ahogy a pályára siklok, és beállok a kezdőpozícióba. Az izmaim mintha valami eltéphetetlen madzagok lennének, nehéz kontrolálni a lépéseimet, a testem nehéz, minden egyes mozdulat helyes kivitelezése, még a legegyszerűbbé is, kihívás.

Még az előadás elején elvesztettem az irányítást, egyik ugrásom sem sikerült jól, többször majdnem a földön kötöttem ki, egyszer pedig teljesen elrontottam és elestem. Nem emlékszem szinte semmire, hogy hogyan csináltam végig, csak egy kiálltásra, ami a pálya széléről érkezett, és reményeim szerint, ha a hallásom nem csapott be, a hang gazdája Yuzu volt és az utolsó, talán nem is annyira hamis mosolyra, amit a közönség felé küldtem, ahogy a pálya széle felé igyekeztem.

Yuzu rámmosolygott, és a hüvelykujját felmutatva jelezte nekem, hogy jó voltam. Tudtam, hogy ez hazugság, de a szívem mégis hevesebben vert, hevesebben, mint általában szokott a kiss and cry-ban ülve. 177.01 és negyedik hely. Akkor az idei év ennyi volt.

Patrick Chan előadását végignézve, majd látva a pontjait, a helyezésem maradt. Yuzu az első, Nathan a második Shoma pedig a harmadik. Azért, mégha nem is a lejobbat nyújtva, de megcsinálta, immáron a negyedik alkalommal. Ez mosolygásra késztetett, és a mosolyom csak szélesebb lett, ahogy láttam, hogy Yuzu felém tart, láthatóan azzal a szándékkal, hogy megkérjen; beszéljünk.