Nem tudnám megmondani, mikor tűnt fel a szememben. Hiába próbált észrevétlen maradni, nem ment neki. Egyszerűen más, mint a többi unalmas cafka. Habár szinte még azt sem tudom, ki ő, és nem is ismerem, úgy érzem, mintha muszáj lenne megtennem. Tudnia kell, hogy érzek.
Hogyan mondjam el neki? Hogyan álljak oda, ha valószínűleg nem is tudja, ki vagyok? Mégis hogyan kéne felvezetnem? Milyen szavakat használjak? A szemébe nézzek közben, vagy ne?
Hagyjuk, nekem ez nem megy. Inkább várok még.
És valóban vártam. Órák teltek el. Napok. Hetek. Ekkor lett egy megfelelőnek mondható ötletem.
Épp tesink volt, ami már önmagában kedvező körülményeket nyújtott. Futás. Jobb-bal, jobb-bal, gyors egymásutánban, de mégis élveztem. Élveztem, mert valamelyest elterelte a figyelmemet a pillanatok múlva induló akcióról.
Nicole közelített. Mély levegőt vettem, majd hosszan kifújtam. Odakocogtam Nico mellé és belekezdtem.
- Segítenél?
Nico rám emelte mély, mogyoróbarna szemeit, értetlenül pislogva.
- Persze, már ha tudom hogy miben.
Itt jön a nehéz rész.
- Hát... tetszik valaki és segíthetnél... - motyogtam, miközben éreztem ahogy enyhe pír önti el az arcom.
- Ki az? - kérdezte Nico felcsillanó szemekkel.
- A barátnőd, Ch-Charlotte. - böktem ki nagy nehezen, és éreztem ahogy szabályosan elvörösödök. Megkértem, hogy ezt közvetítse Charlotte-nak. Nico bólintott, majd nekiiramodott. Nagy ugrásokkal érkezett meg Char mellé, figyeltem a beszélgetésüket, és habár a szavakat nem tudtam kivenni, így is tisztán értettem, miről beszélnek. Nagyjából.
Charlotte arcára enyhe meglepetés ült ki. Meglepetés? Döbbenet. Sokk. Nicole továbbfutott mellőle, Char pedig megkeresett a pillantásával. Éreztem hogy megint elvörösödök.
Legalább már tud a létezésemről.
