ÖNKÉNTES | Cameron D. fanfiction

2. fejezet

És megint idetoltam az arcom egy új fejezettel. Remélem elnyeri a tetszéseteket. Jó olvasást!💕
___________

Robin fogott egy taxit és azzal indultunk tovább utunkra az önkéntesközponthoz,hogy felvegyük a munkához szükséges dolgokat. Tudtam, hogy el kell mondanom barátnőmnek, kivel találkoztam, de neki nem lesz akkora dolog, mint nekem.
-Robin? -néztem rá óvatosan.
-Mondjad -róla sütött a boldogság. Rólam kevésbé. Feszült voltam. Amiatt is, hogy mit fog szólni és  amiatt is, hogy mindjárt a központnál leszünk.
-Ez volt életem legjobb utazása -húzódott mosolyra a szám. -Találkoztam valakivel. Egy fiúval -tettem hozzá értetlen arcát látva.
-És? Mi történt? -zsongott be jobban Robin és már szinte pörgött az izgalomtól.
-Hát az elején leesett, hogy ki ő. Utána nagyon jól elvoltunk. Számot cseréltünk és csináltunk közös képeket -egy levakarhatatlan mosoly kúszott a számra, visszagindolva az egész útra.
-Várj. Hogy érted, hogy leesett, ki ő? Csak nem egy férjjelölt -bökött olvalba könyökével perverz mosolyt villantva.
-Hát nem teljesen. Cameron legjobb barátja Aaron volt az -az arcom égni kezdett mikor kimondtam kettőjük nevét. Ilyen intenzív rajongást eddig még sosem tapasztaltam magamnál.
-Cameron Dallas?! -kapta szájához a kezeit döbbenetében. -Az a Cameron Dallas? -nézett rám, mire csak bólintottam. -Annie Williams! Te annyira mázlista vagy.
-Azt még nem is mondtam, hogy találkozni akar velünk -rebegtettem meg felé szempilláimat.
-Hölgyek itt volnánk -hajolt hozzánk hátra a hetvenes évei körül járó férfi.
-Rendben. Köszönjük -nyomtam a kezébe az útért járó pénzt egy nyájas mosoly kíséretében. Kiszálltunk a kocsiból és előszedtük a bőröndöket a csomagtartóból. Magunk után húzva zörögtünk be az óriási épület, gyönyörű földszintjére. A recepcióhoz léptünk, ahol egy húszas éveiben járó, csinos, barna hajú nőcske fogadott minket.
-Sziasztok! Miben segíthetek? -villantott felénk egy gyönyörű mosolyt.
-Szia. Fesztiválönkéstesek vagyunk -mutogattam barátnőmre,majd magamra a levegőben.
-Értem. A hatodik emelet a fesztiválönkéntes emelet. Mire jöttetek? -mosolygott még mindig ránk.
-A munkához szükséges dolgokért és az utolsó megbeszélés miatt -szólalt meg Robin is.
-Rendben -igazgatta meg asztalán a papírokat a nő. -Először a 602-es helyiség, utána mondják, hogy hogyan tovább.
-Köszönjük. Szia -intettem neki, majd elindultunk barátnőmmel a lift felé. Beszálltunk és elindultunk a hatodik emelet felé. Sosem bírtam a lifteket és ez most se volt másképpen. Belenéztem a lift tükrébe és nem csalódtam. Falfehér voltam. Barátnőm rámnézett, majd gyorsan elterelte a gondolataimat a liftről.
-Mikor legelőször itt jártunk, úgy izgultam, hogy állni sem tudtam -nevetett. Gondolom eszébe jutott, hogy milyen szerencsétlenek voltunk először. -De ez most sincs másként -markolta meg a mozgássérülteknek kihelyezett korlátot. Megráztam a fejemet, mert tudtam, hogy Robin sosem változik.
A lift megállt és a gyomrom hirtelen a torkomba ugrott.
-Már itt vagyunk? -nézett ki a liftből a hatalmas folyosóra legjobb barátnőm. -Nem mehetünk mégegy kört a lifttel?
-Ne legyél mar ilyen. Én is félek,  de nem mondanék le semmi áron erről a lehetőségről -ragadtam bíztatóan karon Robint, és így kerestük a 602-es helyiséget. Vagyis igazából nem volt nagy keresés, mert jobbról az első ajtó volt az. Bekopogtunk és egy magas, szőke nő nyitott nekünk ajtót. Vállig érő haja tökéletesen be volt állítva. Ruháján látszott, hogy a fél házam rámenne.
-Annie Williams és Robin McCarthy -diktáltam be a neveinket komoly arcát látva a nőnek. Nevünket meghallva megenyhültek vonásai, és betessékelt minket az ajtón.
-Örülök, hogy épségben ideértek -ült le asztala mögé, mi pedig elé. Győnyörű irodája van. Az egésznek régies benyomása van, de mindenből ordít a magabiztosság. A falak fehérek. Az egyik oldalt egy óriási, fekete könyvespolc van, amin ott sorakoznak a hivatalosnál hivatalosabb könyvek. A másik oldalt egy konyha-rész van kialakítva, gondolom azért, hogy ne kelljen azzal is telnie az időnek, hogy lemennek étkezni. -Corinne vagyok. Nyugodtan tegezzetek -állt fel, majd kezet fogott mindkettőnkkel.
-Mint már mondtam én Annie Williams vagyok -kezdtem bele.
-Te pedig kizárásos alapon Robin -mosolygott rá Corinne barátnőmre. -Szóval. Mivek ez önkéntes munka, nem kaptok fizetést. De ezeket már elmondta nektek John az elbeszélésen. Szóval most vegyétek úgy, hogy én is elmondtam -legyintett. -Itt a szerződésetek olvassátok át -csúsztatott elénk egy-egy papírlapot. Végigfutottam a szememmel, majd mikor meggyőződtem róla , hogy az egészet nem értem olyan hivatalosan van írva, inkább csak aláírtam és rátettem a kaukció pénzt. Barátnőm is ezt tette.
-Felkészültek -bólogatott elismerően Corinne. -Ez tetszik -húzta magához a papírokat. -Köszönöm szépen. Most menjenek át a 618-as irodába, majd ott Elizabeth átadja az eszközeiteket.
-Rendben. Viszlát -köszönt el Robin.
-Viszlát.
Nagyokat fújtatva indultunk tovább a folyosón, amin az emberek otthonosan mozogtak. Páran megbámultak minket, pedig szerintem is megszokott, hogy ismeretlen fiatalok járkálnak.
Mikor megtaláltuk a keresett számú irodát kopogtunk és egy vékony, barna hajú lány nyitott nekünk ajtót. Nálunk talán két évvel lehetett idősebb, de erre sem esküdnék. Barna haja nagy hullámokban omlott vállára, pólója egy bő Metallicás póló volt, nadrágja egy fekete rövidnadrág. Sminkjét nem vitte túlzásba és ezt díjazom.
-Sziasztok Elizabeth Brown vagyok. De nyugodtan hívjatok Beth-nek. Én leszek a mentorotok a fesztivál alatt. Persze, ha mindent megtanultok az első napon, akkor leválok tőletek. De egész fesztivál alatt, ha valami gond van, nekem szóljatok -nézett ránk bizalmasan. -Fesztivál alatt nehogy lerészegedjetek! Tavaly volt egy srác, akit ez miatt elbocsájtottak és négy évig nem lehet önkéntes újra -kapta drámaian szívéhez a kezét. -Szóval ti ne járjatok így. Maximum egy sör -nézett ránk szigorúan.
-Oké! Csak egy sör -ismételte meg Robin Beth szavait.
-Odaadom a szükséges dolgokat és indulunk is a helyszínre. Segíteni kell az előkészületekben.
Megkaptuk a sátrainkat, a karszalagokat, az önkéntes pólókat és egy egész táskányi felesleges dolgot, mert mi is hoztuk ugyan ezeket.
Kihurcoltuk a cuccainkat benyomultunk a kocsiba hárman. Én hátra szorultam a bőröndökhöz, de még így is jól éreztem magamat.
-Amúgy honnan jöttetek? -törte meg a csendet Beth.
-Los Angeles -válaszoltuk egyszerre barátnőmmel.
-Mit csináltál önkéntesség előtt? -érdeklődtem.
-Semmit. Iskolába jártam -nevetett. -Érettségi után rögtön jöttem önkéntesnek. Utána ittmaradtam. És mostmár teljesértékű munkás vagyok. Nem mitha ti nem azok lennétek. Csak én mostmár fizetett vagyok -magyarázkodott. Pedig nem volt muszáj. Azt hitte ezzel megbántott minket.
A durván húsz perces út után megérkeztünk a helyszínre. Felállítottuk a sátrainkat, majd beköltöztünk azokba. Beth mellénk verte le sátrát, hogy szemmel tudjon minket tartani.

○○○○○○

Miután befejeztük a segédleteket el lettünk engedve ma estére, de holnap kapunyitás előtt egy órával -ami 11 óra- meg kell jelennünk.
-Hova menjünk? -pillantott fel telefonjából Robin.
-Egy szórakozóhelyre -sóhajtottam. -Élvezzük ki, hogy még ilyen laza a beosztásunk. Holnaptól munka van.
-Nincs mivel mennünk -húzta a száját barátnőm.
-Taxi? -kéztem rá egyik szemöldököm felhúzva.
-Ja tényleg -csapta homlokon magát.
-Te hívod! -kiáltottam fel, mire válaszul csak egy szemforgatást kaptam.
Miután Robin hívott egy taxit én összedobáltam mindent ami kellhet. Szóval csak pénzt és telefont. Kisétáltunk a kemping bejáratához és ott vártuk a fuvarunkat, ami elég hamar odaért hozzánk.
-Készen állsz? -bökött oldalba legjobb barátnőm, mire csak egy nagyot bólintottam
_____________