Mert van az a karácsony - Milena

Az angyal - 1. Rész

Ahogy kilépek az Alexandrinsky színház ajtaján, hűvös téli szellő csapódik az arcomba. Az orromra egy apró, hideg hópihe szállingózik, ahol a bőröm melegétől nyomban el is olvad. Gyorsan felkapom a fülvédőmet és a rózsaszín pamut kesztyűmet. A kora esti szürkület már beborította Szentpétervárat, mégis a csillogó és színes égők, amik az újév közeledtét hirdetik, nem engedik át a sötétséget. Szeretem ezt a várost, egy igazi európai metropolisz, ahol békében él együtt a szovjet és a cári múlt. Egyesek úgy is nevezik, mint Oroszország Velencéje, míg mások szerint jobban hasonlít Amszterdamra. Fogalmam sincs, hogy kinek van igaza, mivel igazából a hazámon kívül nem jártam máshol. Csupán pár hónapja költöztem ide, úgyhogy még ismerkedem a várossal, ráadásul ez lesz az első szilveszterem külön a családomtól. Nehéz szívvel hagytam ott az otthonom, de igyekszem minden hétvégén hazautazni. Sajnos a szilveszteri előadás miatt most nem mehetek haza, így csak jövőre fogok. Idén egyedül töltöm az ünnepeket, mivel Iván, a férfi, akivel hat hónapja alkotunk egy párt, Moszkvába utazik az ötéves fiához. Az előadásra a szüleim és a bátyám, Andrej és felesége Tatiana, ugyan eljönnek, de nem maradnak. Azonnal visszautaznak Petro-Slavba, a szülőfalunkba, hogy ott töltsék az újévet. Szinte könyörögtem nekik, hogy maradjanak, de édesapám makacs ember, otthon szeretné elfogyasztani az ünnepi vacsorát. Nem haragszom rájuk, megértem őket, a szokások rabjai. Örülhetek annak is, hogy legalább eljönnek megnézni az előadást.

Átszaladok az úttesten, az autók vadul hajtanak el mellettem. Itt mindig őrületes a forgalom, mindenki úgy közlekedik, mintha meg lenne tébolyodva. Az sem szokatlan, ha a belvárosban 140 km/órával közlekednek, ám egy turista számára bizony nagyon ijesztő tud lenni. Általában fogok egy taxit, és azzal megyek haza, de csak húsz percre lakom, és olyan szép az idő, ahogyan nagy pelyhekben hull a hó. Így hát úgy döntök, hogy gyalog vágok neki az útnak. Közben betérek néhány apró boltocskába; az újév közeledtével minden sokkal tovább van nyitva, mint ahogy szokott. Vásárolok pár apróságot, és teli szatyrokkal a kezemben tovább megyek. Hogy az utat lerövidítsem, keresztülvágok a Marsovo Polye (Mars mező) parkon. Most minden annyira máshogy néz ki, mint nyáron. Fehér hótakaró borítja az egész parkot, míg a fák kopár ágain fényes csillagformájú égőcskék világítanak, beragyogva az egész környéket. Egyszerűen káprázatos. A gyerekek a szánon ülve, hangosan kacarásznak, miközben szüleik nagy erőlködés közepette húzzák őket maguk után. Nagyon mulatságosnak találom, el is mosolygom magam. A padok többségét hó borítja, de az ölelkező szerelmespárokat ez egyáltalán nem zavarja. A hatalmas kabátjuk sem akadályozza meg őket attól, hogy meghitten, egymásba fonódva csókolózzanak. Elszorul a szívem, alig bírok rájuk nézni, annyira megirigylem őket. Titkon én is ilyen szerelemre vágyom, ami képes felmelegíteni a fagyos szívemet. Vajon képes leszek egyszer én is így szeretni valakit? És engem szeretni fog valaha valaki, ilyen erős szerelemmel? Talán egyszer én is rá fogok találni arra az egy valakire, akit nem gátol meg se a hó, sem pedig a jeges szél attól, hogy szorosan magához öleljen, és teljes szívéből szeressen. Igen, ez minden vágyam... Kellemes ünnepi zene zökkent ki az gondolataimból, miközben az orromba finom fahéjas péksütemény illatát sodorja a hűvös téli szellő. A park szívéből érkeznek ezek a csábító ingerek, ezért minden habozás nélkül arra veszem az irányt. Amint odaérek, egyenesen egy óriási korcsolyapályába ütközöm. Rengeteg ember gyűlt össze a pálya szélén, de engem ez nem tart vissza attól, hogy odamenjek. Ügyesen átverekszem magam a tömegen, és a fakorláttal szemben állok meg. A lábam mellé helyezem a szatyraimat, és nekitámaszkodom a torlasznak. Olyan szép azt látni, ahogy az emberek mosollyal az arcukon, egymás kezét fogva csúszkálnak a hideg jégen. Nagyot sóhajtok. Már az idejét sem tudom, hogy mikor húztam utoljára korcsolyacipőt. Ha Iván végez a munkával, megkérem, hogy jöjjön velem korcsolyázni. Bár, nem hiszem, hogy ő hajlandó lesz korcsolyacipőt húzni, de nekem az is elég, ha csak velem van. Elég magányos vagyok mostanában, de szerencsére ott a színház. Igaz, semmi jövedelmem nem származik belőle, mégis remek lehetőség arra, hogy ismertté váljak a színészvilágban. Ahogy újra mélyen elmerülök a gondolataimban, az emberek lassan eltűnnek mellőlem. Itt az ideje annak, hogy én is tovább álljak, de amint fel akarom venni a lábam mellől a szatyraimat, valakin megakad a szemem. Egy magas, széles vállú, mogorva ábrázatú férfi áll meg tőlem pár méterre, és nekitámaszkodik a korlátnak. Fekete színű, hosszú kabátot, sapkát, és kesztyűt visel. Azért is figyelek fel rá, mert ismerem őt. Az az, nem személyesen, de láttam már párszor az edzőteremben. Hetente háromszor járok edzeni Ivannal, hogy formában maradjak; de főleg azért, mert imádok enni. Hosszasan nézni kezdem, titkon abban reménykedem, hogy észrevesz. Mintha kissé fáradtabb lenne a szokottnál, a bőrét kicsípte a hideg, az arcát pedig már rendesen benőtte a borostája. Elég ápolatlan, ennek ellenére még így is nagyon jóképűnek találom. A konditeremben mindig külön helyiségben edz, folyamatosan egy bokszzsákot püföl, sohasem vegyül a többi emberrel. Néha, amikor elhaladtam az ajtaja előtt, pár másodpercre sunyin bekukkantottam hozzá, jól megnéztem magamnak, és azután gyorsan tovább is haladtam. Mindig féltem attól, hogy valaki elkap, miközben egy ismeretlen férfi után leskelődőm, főleg azért, mert mindenki tudja, hogy Ivannal járok. Felkapom a szatyrokat, ő pedig a nejlon csörgésére egyenesen rám pillant. Kicsit zavarba jövök, mert látom a szemei csillogásából, hogy ő is felismert. Önkéntelenül mosolyra húzódik a szám, amire hirtelen elcsapja a fejét. Értetlenül felvonom mindkét szemöldököm. Ez aztán egy bunkó fickó! Ha már felismert, igazán odalökhetett volna egy hellót! Nem is tétovázok tovább, fogom a szatyraimat, és sértődötten tovább állok. Gyors léptekkel elhagyom a parkot, majd letérek abba az utcába, ahol bérelek egy apró kis lakást. Vagyis Ivan bérli nekem. Nem tudom, miért, de folyton a hátam mögé tekintgetek, az az érzésem, hogy valaki követ. De nem is ez, ami igazán aggaszt, hanem az, hogy az utcában hirtelen kialszanak a fények. Talán áramszünet van, néha megesik az ilyesmi −gondolom, és bátran tovább haladok úgy, hogy alig látok valamit, csupán a hó fehérsége, és a magas épületek ablakaiból kiszűrődő fények nyújtanak némi látóteret. A szemeim meglepően gyorsan hozzászoknak a sötétséghez, már sokkal tisztábban látom magam előtt az utat, és a velem szembejövő két puffos kabátos férfit. Nem értem, hogy miért, de rossz előérzetem támad velük kapcsolatban. De ha majd ideérnek, egyszerűen kikerülöm őket. Amint az utunk keresztezik egymást, ők szándékosan megállnak előttem. Nem engedik, hogy tovább menjek. Ugyan sötét van, ám pont egy fényáradatban úszó ablak alatt állunk meg, ezért tisztán láthatóvá válik számomra mindkettejük arca. A bal oldalinak frissen be van verve a képe, míg a jobb oldali vigyorgó pofának a szája van felhasadva. Akármit is akarnak tőlem, nem adom meg nekik az esélyt ahhoz, hogy belém kössenek, inkább megpróbálom őket csendben kikerülni. Előbb arra gondolok, hogy simán átszaladok az út túloldalára, azonban a járda szélén rengeteg autó parkol, megnehezítve az átkelést. Így csak egy dolgot tehetek, hogy hátat fordítok nekik, és gyorsan visszaszaladok abba az irányba, ahonnan jöttem. Meg is teszem, épp fordulni akarok, amikor a fal felőli fickó megragadja a karomon a kabát anyagát, és visszaránt.