− Szívesen... − feleli, majd rögvest felpattan a padról, zsebre vágja a kezeit, és odasétál hozzám.
Egész úton faggatom őt, mindenről, ami eszembe jut. Szépen felel az összes kérdésemre, míg ő egyet sem tesz fel rólam. Sok mindent megtudok róla, többek közt azt, hogy ebben a városban született és nőtt fel. Sok sportot kipróbált, de a boksznál maradt. Ebbe az egy sportba fektette minden energiáját, és amint egyenesbe jön az élete, folyatni fogja. Pontosan olyan megszállott, mint én. Akármilyen akadályt gördítene elém az élet, képtelen lennék feladni a színészi karrieremet.
Egy magas, régi építésű panelház bejárata előtt állunk meg, hogy elbúcsúzunk egymástól.
− Itt lakom – közlöm mosolyogva. – Még egyszer hálásan köszönöm, hogy hazakísértél.
− Én köszönöm a kedvességedet.
Bólintok, és már fordulnék is az ajtó felé, de meggondolom magam. Mi van, ha éhes, és napok óta nem evett? Nagy testű férfi, nem hiszem, hogy túlságosan jól lakott volna attól a pohár forró csokoládétól. Mit tegyek? Hívjam be? És ha félreismertem, és valójában egy pszichopata, erőszakos gyilkos, akinek az a szórakozása, hogy kint ücsörög a fagyban egy padon, olyan szőke nőkre vadászva, mint amilyen én vagyok? Bolond vagyok? Már úgy is tudja, hogy hol lakom! Nem tűnik egy szelíd embernek, de vérengző farkast sem látok benne. Nem hiszem, hogy valaha is képes lenne bántani, nem félek tőle! – győzködőm magamat, miközben odafordulok hozzá.
− Kérhetek tőled valamit? Egy apró szívességet? – sunyin nézek a szemeibe.
− Hogyne.
− Nem tudom, miért, de a fenyőfám folyton fel akar borulni. Egy székkel kellett megtámasztanom. Az előadás után átjönnek a szüleim, nem szeretném így fogadni őket.
Természetesen hazudok, a szüleim azonnal haza mennek az előadás után, de másképp nem tudom, hogyan csalogassam be.
− Azt szeretnéd, hogy bemenjek hozzád és helyrehozzam? – vonja fel csodálkozva a szemöldökét.
− Igen. Légy szíves. Legalább felmelegedsz egy kicsit – kislányosan mosolygok rá, abban reménykedve, hogy ezzel a kis színészkedésemmel ráveszem.
Kicsit gondolkodik, azután rábólint. Gyorsan odalépek a bejárati ajtó melletti kaputelefonhoz, beütöm a négy számból álló kódot, és már nyílik is az ajtó. Amint belépünk, azonnal megcsap bennünket a kellemes meleg. A földszinten lakom, a második lakásban. Izgatottan belenyúlok a kézitáskámba, és olyan erővel rántom ki a kulcscsomómat, hogy azzal együtt a mobiltelefonom is kirepül. Egyenesen a kemény csempére esik, ahol egy óriásit csattan. Yuriy mögöttem nyomban lehajol érte, és felkapja. Megforgatja a kezében, hogy megvizsgálja a kárt. Szerencsére kutya baja, így egy mosoly kíséretével vissza is kapom. Megint rám mosolygott, ma már másodjára! Ezt kész megtiszteltetésnek veszem. A szívem örömtáncot jár a mellkasomban. Ha tudná, hogy ezzel milyen jókedvre derít, akkor talán sokkal többet mosolyogna, csak az én kedvemért. Annyira édes, már-már kisfiús a mosolya. Nagyon jól áll neki. Egy kicsit a bátyámra emlékeztet, amikor még gyerek volt. Mégis, Yuriy gyermeteg mosolyát beárnyékolja az a sötét és rettentően férfias tekintete, amivel, azóta bombáz, amióta megkértem, hogy kísérjen haza. Tetszem neki, ebben már biztos vagyok. De az is lehet, hogy csak én képzelem be, és ezzel a nézésével csak a háláját szeretné kifejezni. Fogalmam sincs, mit gondoljak, teljesen össze vagyok zavarodva. Ő az első olyan ember, akinek a sorsát ennyire a szívemen viselem. És ha belegondolok, talán nem is azért hívtam föl magamhoz, hogy segítsek neki, hanem magam miatt. Mert önző módon vonzódom hozzá, és azt gondolom, ha segítek rajta, talán én is részesülhettek némi figyelmességben. Éhezem az törődésre, az őszinte szavakra, az egyszerű pillantásokra, amik elfeledtetik velem azt, hogy valójában legbelül mennyire magányos és üres vagyok.
