Mert van az a karácsony - Milena

3. Rész

Reggel csörgőóra nélkül ébredek. Rápillantok az éjjeliszekrényen a vekkerre, csak hét óra van. Nyugodtan alhatnék még, de nem tudok. Felkelek az ágyból, belebújok a papucsomba, és úgy ahogy vagyok, odacsoszogok az ajtóhoz. Lenyomom a kilincset, de nem nyílik. Aztán eszembe jut, hogy az este bezártam, és az is, hogy Yuriy itt van. Gyorsan elfordítom a kulcsot, résnyire nyitom ki az ajtót. Finom kávé illat kúszik az orromba. Meglepődőm, mivel a kávéfőzőm, amit a szüleimtől kaptam ajándékba, amikor ide költöztem, lassan két hete nem működik. Minden reggel a sarki boltba megyek kávéért. Valószínűleg Yuriy is ezt tette. Talán ennyi pénz volt nála. Kikukkantok a résen, szerencsére nincs a közelben. Nem akarom, hogy így lásson. A hajam kócos, mosdatlan vagyok, és gyakorlatilag meztelen. Óvatosan kilépek a szobám ajtaján, majd gyors léptekkel besurranok a fürdőszobába. A hajamat felkötöm, megmosom az arcom és a fogamat, megfésülködök, végezetülfeldobok egy laza sminket. Felkapom a fürdőköpenyemet, csak így merészkedem ki a nappaliba. A fenyőfa mögötti ablakból látom, hogy kint még sötét van. Olyan mintha, nem is reggel lenne, hanem éjjel. Yuriy az ebédlőasztalnál ücsörög, előtte egy bögre kávé gőzölög, miközben a kanapé előtti plazmatévében néz valami hír műsort. Ahogy belépek a helyiségbe, azonnal rám szegezi a tekintetét. A saját ruhája van rajta, egész idáig érzem a friss öblítő illatát.

− Szia - az arcán félmosollyal üdvözöl.

− Jó reggelt - ásítok. - Már ilyen korán ébren vagy? - kérdezem a kanapé mellett megtorpanva.

− Mindjárt indulok dolgozni - válaszolja, aztán az előtte lévő bögréjére pillant: − Remélem nem gond, hogy főztem kávét?

− Főztél? - kérdezek vissza meglepetten.

− Gondoltam, te is szoktál kévézni reggel... − izgatottan felpattan a székről, és odamegy a konyhaszekrényhez. Büszkén ráhelyezi a kezét a kávégépre. - Már működik - közli egyenesen rám tekintve.

− Megjavítottad?

− Tulajdonképpen nem, csak a cső volt eldugulva. Néha ki kell takarítani. - néz rám szemrehányóan. Fogalma sincs arról, hogy milyen nagy örömet okozott nekem ezzel. Iván ki akarta hajítani, hogy vegyen nekem egy újat, de én nem engedtem. Ennek a kávéfőzőnek eszmei értéke van. Tudom hülyeség, de minden alkalommal, amikor a gépre tekintek, a szüleim jutnak az eszembe. Ezért nem engedtem, hogy kidobja.

− Gyere, megmutatom, mit kell tenned, hogy legközelebb ne duguljon el - széles mosollyal az arcán csalogat maga mellé. Odamegyek hozzá, és gondolkodás nélkül, boldogan átölelem a derekát. Jól esik hozzábújni, érezni a teste hőjét, mélyen magamba szívni az illatát.

− Köszönöm, köszönöm... − motyogom a mellkasába.

− Nagyon szívesen, Milena - válaszolja meghatottan, majd ő is gyengén átöleli a hátam.

- El sem tudod képzelni, hogy milyen sokat jelent nekem az, hogy működik a presszógép. A szüleimtől kaptam ajándékba - magyarázkodom.

Nem mondd semmit, csak sóhajt egy nagyot. Nem tudom mennyi idő telik el, a karjaiban a percek óráknak tűnnek. Az kívánom, hogy soha többé ne engedjen el.

− Mennem kell - mondja, miközben finoman maga elé állít. Olyan szelíden mosolyog, hogy menten elolvadok tőle. Megértően bólintok, elengedjük egymást. Odasétál az előszobához, magára kapja a cipőjét és a kabátját, indulásra kész. Én is odamegyek hozzá, kinyitom a bejárati ajtót, amin azonnal ki is lép.

− Igazán hálás vagyok mindenért. Esküszöm, meghálálom...

Már megint kezdi! Megállás nélkül beszél, hálálkodik, én pedig idegesen hallgatom őt. Attól tartok, hogy ennyi volt. Ha most elmegy, soha nem tér vissza hozzám. Nem akarom, hogy elmenjen. Látni akarom még őt. Azt szeretném, hogy maradjon velem, legalább addig, amíg összeszedi magát.