Csodaszép reggelre virradtam. A függönyön keresztül egyenesen a szemembe tűztek a nap első sugarai. Korán kellett kelnem, ugyanis aznap költöztem el szüleim házából, s végre megkezdhettem önálló életemet. A szobámban teljes káosz uralkodott. Ruhák, könyvek s egyéb holmik szanaszét hevertek a padlón, az íróasztalon, sőt még a függönykarnison is. Már egy hete csak azon ügyködtem, hogy minden cuccomat, melyre az új életemben szükségem lehet, elpakoljam.
Az ágyból kikelve gyorsan felírtam egy cetlire a még aznap rám váró tennivalókat, s egy gyors öltözés és ágyazás után neki is láttam azok elvégzéséhez. Két óra elteltével fáradtan roskadtam a padlóra, s büszkén konstatáltam, hogy sikerült minden feladatot teljesítenem listámról.
Szobámból kilépve a földszintre mentem, hogy ellenőrizzem, nem hagyok-e ott valamit. Költözésem küszöbén még egyszer körbejártam a házat, melyben életem első huszonnégy évét töltöttem. Egyedül voltam, szüleim már hajnalban elmentek a munkába.
Mindketten a zeneiparban dolgoztak, s hét napból hetet a munkahelyükön töltöttek, ebből kifolyólag aztán szinte alig láttam őket egy-egy hét folyamán. Sosem voltunk egy szerető, összetartó család. Amíg engem dadák tömkelege nevelt fel, addig ők csak a karrierépítéssel és a pénzszerzéssel voltak elfoglalva. Azon ritka alkalmak kivételével, amikor itthon tartózkodtak vagy újságot olvastak vagy tévét néztek, ekkor sem tudtunk egy családként funkcionálni, bepótolni a sok munka miatt elszalasztott pillanatot. Gyermeket sohasem akartak, s ezt többször tudtomra is adták. Sohasem kérdezték meg, hogy vagyok, sohasem dicsértek meg, amikor jól teljesítettem az iskolában, de ugyanígy sohasem szidtak le sem, ha esetleg rossz jegyet kaptam egy tantárgyból. Életünk tökéletes közömbösségben telt. Kisgyermekként még vágytam a gondoskodásra és a szép, dicsérő szavakra, de ahogyan idősebb lettem, ezt a vágyat s minden fájdalmamat egyre mélyebben temettem el szívemben, s megtanultam magányosan járni-kelni a világban. Szüleim iránt nem éreztem semmit, s gyanítottam, hogy ez az érzés kölcsönös. Amikor egy hónappal ezelőtt bejelentettem, hogy a közeljövőben elköltözök, azt is csak egy higgadt bólintással vették tudomásul. Többek között emiatt is döntöttem a költözés mellett. Másik oka ennek az volt, hogy az egyetem elvégzése után munkát kaptam egy kiadónál, ahol a gyermekkönyvek szerkesztéséért és kiadásáért felelős posztot tölthettem be. Már egy éve dolgoztam a kiadónál, amikor is elég pénzt gyűjtöttem össze ahhoz, hogy végre egy saját lakásba költözhessek. Sokat ingáztam a szüleim háza és a munkahelyem között, így ez a költözés tűnt a legcélszerűbbnek. Habár szüleimnek elég pénzük lett volna ahhoz, hogy ők finanszírozzák ezt és az új lakás költségeit, nem akartam rájuk támaszkodni ilyen téren.
Miután körbejártam eddigi életem színterét (melyre, ha gondolok, kellemes emlékek nem is jutnak eszembe), felhívtam egy költöztető céget, melynek telefonszámát már jó ideje kinéztem az egyik napilapban. Fél óra múlva két izmos férfi csengetett be az ajtón, mögöttük, a kocsi feljárón egy hatalmas furgon állt. Miután kedvesen üdvözöltem őket, megmutattam a szobámba vezető utat. Egy óra elteltével sikerült felpakolniuk a cuccaimat rejtő összes dobozt és zsákot, s el is indulhattunk a lakásomhoz.
A lakás kb. félórányira esett csak a szüleim házától. Egy társasházba költöztem, mely modern stílusa ellenére nagyon otthonosnak nézett ki. A kétemeletes ház mindössze hat lakást foglalt magában. Az enyém az első emeleten lévő ötös számú volt. A két férfi segített mindent bepakolni új lakásomba, melynek kulcsait már korábban megkaptam. Miután kifizettem őket és megköszöntem a segítségüket, távoztak. Egyedül maradtam a lakásban. Ahogyan szemem végigpásztázta a lakást, lelkemet az elégedettség és a nyugalom járta át. Habár egy kicsit magányosnak éreztem magam, a kezdeti sikerekre koncentráltam. Félmosolyra húztam számat, s jövőbeli terveimen kezdtem el gondolkodni. Töprengésemből kopogtatás hangja zökkentett ki.
Lakásom ajtajához léptem, s kinyitottam azt. Egy magas, borzos fekete hajú, elképesztően jóképű srác állt az ajtóban. Fekete feszülő farmert és egy világosbarna bő pulcsit viselt.
- Szia, Jay vagyok – köszöntött kedvesen, nagy mosollyal az arcán, s kezét nyújtotta felém-, itt lakom a hatosban.
- Szia, Anna vagyok, most költöztem ide – nyújtottam felé kezemet én is egy halvány mosoly kíséretében.
- Tudom, láttam a költöztetőket. Azta, mennyi cucc...!!– kiáltott fel hirtelen, amikor meglátta a mögöttem tornyosuló doboz- és zsákhalmot.
- Haha, igen – nevettem el magam -, beletelik majd egy kis időbe, míg kipakolok.
- Szívesen segítek, ha szeretnéd - ajánlotta fel mosolyogva -, úgysincsen most egyéb dolgom.
- Hm... rendben, az nagyon jó lenne – mondtam egy kis gondolkodás után. Nagyon szimpatikusnak tűnt a fiú, s én szerettem volna jobban megismerni. A környéken senkit sem ismertem, így aztán örültem, hogy pont az egyik szomszédom toppant be hozzám. Halvány magányosságom is nyomban elszállt, s együtt nekiláttunk a holmik elpakolásához a lakásban.
Gyorsan telt a nap, nagyon sokat beszélgettünk Jayjel, hamar megtaláltuk a közös a hangot. Mint kiderült egy kisállatboltban dolgozik, ahol aztán sosem unatkozik az ember. Az ott történt, mindenféle vicces történettel szórakoztatott a nap nagy részében. Rengeteget nevettünk, s mosolya szinte elvarázsolt. Kezünk nem egyszer összeért a törékeny tárgyak kipakolása közben. Ilyenkor mindig elpirultam és lesütöttem a szemem, de mindig próbáltam valamivel elterelni a figyelmét, nehogy észrevegye ezt. Nagyon figyelmes és kedves volt egész nap. A kipakolás nagyon jól haladt, s este nyolc óra körül már szinte minden a helyén volt. Segítség nélkül nem tudtam, mikor végeztem volna a pakolással, de volt egy sanda gyanúm, hogy egy jó pár napon erre ment volna el. Miután a helyére tettem néhány CD-t is, fáradtan roskadtam le a nappali kanapéjára. Jay is leült mellém, én pedig kimerítő hálálkodásba kezdtem arról, hogy mennyire nagyra értékelem a mai segítségét. Láttam rajta, hogy ő is nagyon kimerült, de azért bizonygatta, hogy ez igazán nem tesz semmit, meg hogy kik, ha nem a szomszédok azok, akikre számíthat az ember. Hálám jeléül meghívtam vacsorázni hozzám, de mivel az egész napos pakolászás teljesen kimerített mindkettőnket, abban egyeztünk meg, hogy ezt a vacsorát holnapra halasztjuk.
- Húha, már ennyi az idő? – nézett órájára Jay, melyen a mutatók fél tizenegy elmúltát jelezték. – Holnap korán kell kelnem, végre kapunk pár bébi tengerimalacot! – Fáradtsága ellenére szeme csillogott az izgalomtól. Akaratlanul is elmosolyodtam, nagyon aranyos volt, ahogy a tengerimalacokról beszélt.
Az ajtó felé vette az irányt, én pedig követtem. Kilépett a lakásból, de a küszöb átlépése után még visszafordult. Az ajtóba kapaszkodva próbáltam megtartani magam és valahogy leküzdeni fáradtságomat. Hirtelen odahajolt hozzám, és egy puszit nyomott az arcomra. Az álmosság villámgyorsan reppent ki szememből, és én fülig pirultam.
- Jó éjszakát, Anna! – mondta végül félénk mosollyal az arcán.
- Jó éjt, Jay! – mondtam alig hallhatóan, s ő már el is ment.
Miután kissé „magamhoz tértem", úgy gondoltam, jobb lesz nekem is aludni térnem. Habár nagyon fáradt voltam, nem tudtam egyből elaludni. A nap történésein járt az eszem. A költözés, az új lakás, az új szomszéd... az a végtelenül aranyos és kedves srác. Életem eddigi huszonnégy évét össze sem lehetett volna hasonlítani ezzel az egyetlen nappal. Elégedettséget és örömöt éreztem, és csak arra gondoltam, hogy végre egy új fejezet nyílik életem könyvében...
