Enigma

11.

Elkísértük Henryt haza. John még mindig dühös volt rám, mert kiszöktem utánuk az erdőbe, de ahogy ismerem, nem haragtartó, hamar el fogja felejteni. ő ott maradt addig Henryvel a házban, míg lenyugszik, Sherlock pedig én velem a fogadóba igyekezett. Leültünk a kandalló elé a fotelekbe, rendeltünk innivalót, és vártunk.

Sherlock amióta kijöttünk az erdőből nagyon furán viselkedett. Nem beszélt, nem nézett senkire, csak ott ült mellettem, és a tüzet figyelte, iszogatva whiskey-jét. Én megelégedtem egy kis forró kamilla teával, ami mindig lenyugtatta idegeimet, ha történt valami. Amikor lopva rápillantottam a mellettem ülő detektívre, észrevettem, hogy valójában reszket.

-Valami baj van?- kérdeztem összevonva szemöldököm, de nem válaszolt, csak ott ült. Gondoltam nem akar beszélni róla, ezért hagytam, de ekkor megtörte a csöndet.

-Igaza volt! Láttam a fenevadat!...- mondta halkan, és láttam rajta, hogy kételkedik.

-Igen, én is hallottam, de valahogy nekem nagyon nem reális az egész!- vallottam be, mert igaz hogy hallottam a vonyítást, de mégsem engedhetek annak, hogy elhiggyem valamilyen szuperkutya kint kószál Anglia eldugott kis falucska menti erdejében. Valahogy nem volt hihető. Hiszen akkor már több áldozat is lett volna.

-Most..most először kételyeim vannak!- mondta belekortyolva az italba.

-Azt látom...- jegyeztem meg halkan-Holnap reggel megkérdezzük a fogadóst, kinek van nagy kutyája a környéken!- próbáltam menteni a helyzetet, de Sherlock nem figyelt rám. A gondolatait a kezében lévő pohár kötötte le.

-Nézze Alice...- mondta egy másodpercre rám pillantva - Reszketek... Mindig is próbáltam elnyomni az érzelmeket, de látja, most a testem cserben hagy!- letette a poharat, és a két tenyerét a homlokára illesztette.

-Sherlock...-szólítottam, amikor újra reszketni kezdett- Sherlock!- ismételtem meg.

-Mondom, hogy nem velem van a baj, nem érti meg? - kiáltotta hangosan, amire mindenki aki nem messze ült tőlünk ránk nézett egy pillanatra. Erre nem szóltam semmit, csak szótlanul őt bámultam- Bizonyítsam be..igaz? Keressünk egy kutyát! Ez a remek terve! Jó, ragyogó, csodás, hol kezdjem?- nézett körül, ekkor egy kis asztalkánál ülő párosra mutatott, és hadarva a dühtöl és kételytől feldúlva elemezni kezdte a személyeket, minden egyes dolgot elmondott, semmit sem hagyott ki.

Én csak ott ültem, csendben, nyugottan hallgatva, hogy befejezze.
Mikor végzett, nagyot sóhajtott, és a kezében lévő poharat kémlelte.

-Végzett?- kérdeztem szarkasztikusan, a fejemet oldalra biccentve.

-Hogy mondja?-nézett rám néhány perc csend után a haragtól összeszűkített szemekkel- Most bizonyítottam be, hogy nem én vagyok a bökkenő, és magának Alice, csak annyi jut eszébe, hogy egy teljesen felesleges kérdést tegyen fel! Nagyon is tévedtem önnel kapcsolatban, semmiben sem különbözik a többi szánalmas, körciklusokban folyó életű emberektől. Lehet, hogy a multja kisérti önt, hogy az elmi szintje közel van az enyémhez, hogy kémként dolgozott- mondta halkabban a szavat, de mindvégig a szemembe nézett kemény pillantásával- John a bátyja, ez valószínü, de akkor is több hasznát veszem neki, mint neked! Ő legalább értelmesen tud hozzászólni a dolgokhoz, és te pedig...-mért végig engem - a bűnügyekhez, amik titkos kódokkal vannak teli, még a jelenléteddel is megnehezíted a nyilvánvalót - mondta nemhagyva, hogy beleszóljak a hegyi beszédébe.

Újra szótlan maradtam,s éreztem a szemhéjaim valamitől nehezebbek. Hát persze.. a könnyek mindent megoldanak. De visszatartottam azokat, és szimplán válaszoltam, lesütve tartva még mindig a szemeimet.

-Nem válaszolt a kérdésemre...- erre Sherlock fészkelődni kezdett a székben, majd abbahagyva azt hátradőlt , valószinüleg nem tetszett neki, hogy ezt kapta válaszul.

-Igen, abbahagytam...-mondta olyan szarkasztikusan, hogy még én magam sem tudtam volna ilyen hanglejtéssel mondani.

-Remek...-mondtam hangosan, és a szemébe néztem komolyan érzelemmentesen, viszont akkor éreztem, hogy a könnyek kezdenek szépen lassan lefolyni az arcomon- Mr. Sherlock Holmes, maga tényleg nem tud semmit az emberi érzelmekről, de ez nem is annyira nagy baj, nem az ön hibája, hiszen a munkája a mindene. Lehet nem vagyok annyira hasznos magának, és elhiszem ezt, John mindig is nyíltabb volt mint én. Engem nem érdekel ha az emberek semmibe vesznek, a munkám megpecsételt korábban, már nem az az ember vagyok, akit John ismert mielőtt belépett a katonaságba!-mondtam elhallgatva.

-És mégis itt sír mellettem...- mondta Sherlock engem figyelve. Az arca már nem feszült meg annyira, mint korábban, az arckifejezései ellágyultak, mintha észrevette volna, hogy mit is tett ezelőtt, mit is mondott. A szemében pedig, mintha megbánás csillogott volna, de amilyen gyorsan jött, úgyis ment el.

-Nem. A könnyek csak a fájdalom jelei, mert John jobb barátot érdemel, mint ön. -felálltam és Sherlock széke mögé mentem- furcsa...-mondtam felette állva néhány perc csend után.

-Mindig is más voltam a többitől!- mondta Sherlock, amire nagyon halkan felnevettem, erőltetve .

-Arra gondoltam, az egyik pillanatban magáz a másikban pedig tegez...nem Johnra gondoltam és a ,,kapcsolatukra,, de ha már a bátyámról van szó, és engem nem tud elfogadni, akkor tegyen meg nekem egy szivességet..- erre a füléhez hajoltam és belesuttogtam- John jó ember, ha már úgy döntött, hogy magával marad, akármibe is kerül védje meg őt, és a barátja marad.

-Nekem nincsenek barátaim!- válaszolt halkan elfordítva a fejét rám nézve. Az arcunk így csak néhány centiméterre volt egymástól, de nem arra figyeltem, hanem a kék szempárjára. Szomorúság töltött el engem, hogy nem igérte meg Johnt megvédi, mert tudtam, ha fordítva lenne a helyzet a bátyám kérdezés nélkül megtenné.

-Vajon miért?- kérdeztem már hangosan , megtörve a csendet, és a szobám felé vettem az irányt, a kandallónál hagyva a detektívet.