A Körömvirág-erdő évezredek óta két tündér oltalma alatt áll: Erdőtűz a rendszeres feléledésével pusztulásra és újjászületésre készteti a vidéket, Eső pedig élteti az erdőlakókat és óvja az erdőbe látogató embereket társa erejének veszélyétől. Ebben...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
***
Parázs az éjjel azt álmodta, hogy egész erdőt áthatolhatatlan, forró lángok lepték el. Eső egy fának támaszkodva haldoklott, nem bírta a forróságot, a teste egyre csak párolgott és párolgott. Parázs felé futott, a nevét kiabálta, és azt, hogy mennyire restelli a dolgot, ám ekkor megbotlott valamiben, és hasra vágódott. Hátra nézett, s a lábánál kormos csontok halmát pillantotta meg, tetejében egy állat koponya vicsorgott a riadt szellemre. Parázs hátra hőkölt, halálfélelem kerülgette, Rőtvadra ismert az égő tetemben. Rémültében hátrafelé kezdett mászni a felperzselődött avarban. Sírni szeretett volna, de könnycsatornák híján nem tudott. A következő pillanatban hangos sikolyra lett figyelmes. Ibi! A lány semmivel össze nem téveszthető, ezúttal kínzó fájdalomtól fuldokló hangja betöltötte az egész erdőt. Parázs eszét vesztve futott árkon-bokron át, Ibit kereste, de sehol sem találta. A hang forrása egyre közeledett, Parázs egy alakot pillantott meg a pavilonos tisztás kellős közepén, de nem Ibi volt az. Erdőtűz keservesen zokogott, könnyei kész lángtengerré változtatták a tisztást. A pavilon, a padok, minden ember alkotta tárgy eltűnt a forró lávafolyam alatt, Parázs még az ösvénynek is nyomát vesztette. Az ég koromfekete volt, Parázsnak egyre nehezebbé vált a légzése a belőlük pergő fekete hó miatt. Korom. Minden csupa tűz és korom volt. Akárcsak Parázs. A fiú mégsem érezte otthonosan magát a tűz égette erdő kénköves poklában, éppen ellenkezőleg. A negatív érzelmek úgy hömpölyögtek a tudatában, mint Erdőtűz könnyei, melyek, valósággal faltak mindent, ami élt. Düh. Bánat. Elkeseredettség. Keserűség. Parázson mindegyik egyszerre lett úrrá. Nem érdekelték a következmények, szaladni kezdett teremtője felé, ahogy csak a lába bírta. Vagyis nem sokáig, hiszen a harmadik lépés után Parázs süllyedni kezdett a lávában, és nem volt képes tovább vergődni benne.
- Erdőtűz! - kiáltotta. Ám a nő mintha tudomást se vett volna róla, könnyei tovább hullottak s tovább szították a lávaözön forróságát. A fiú érezte, amint lábait elnyelte a folyam. Ahogyan azt is érezte, milyen volt a hangulata annak, aki azt a folyamot tüzével megeresztette, s aki az egész erdőt olyan kínnak és gyötrelemnek vetette alá... Mint amilyenben ő részesült.
- Őt választottad...
A nő hangja remegett, torkában gombóc nőtt, szólalni is alig bírt a sírástól.
- Azok után, amit érted tettem... Amiken keresztül mentünk... Mindezek után te...
Ezután a remegés alábbhagyott. A pusztítás tündére felegyenesedett, tekintetét a felhőkre emelte, majd haragosan beleüvöltötte a forró levegőbe:
- Te vagy olyan hálátlan, és van merszed magamra hagyni, egyedül, örökre, hogy boldoggá tehess egy embert, aki sose lesz téged képes úgy szeretni, ahogyan én valaha!
