Találkozások

IV.

– Holnap? – Nézett rám nagy szemekkel. Hirtelen nem tudtam mit mondani, csak habogtam, de ő rögtön felpattant és az ajtó irányba igyekezett én pedig utána.

– Félre érted Rick, csak egy kávé pont azért, hogy tisztázzam a dolgokat.

– Hogyne, most egy kávé, utána egy vacsora és én pedig már csak azt veszem észre, hogy megint az övé vagy nem pedig az enyém – fordult meg a tengelye körül, miközben lekapta kabátját a fogasról. – Tudod mit? Csinálj amit akarsz. Elegem van abból, hogy ha én közelebb lépek hozzád, te hátra lépsz egyet. Lassan harminc éves vagyok. Családot akarok, feleséget és gyerekeket te pedig még össze sem akarsz velem költözni. Gondolkozz el azon, hogy mit akarsz és ha végre rájössz, hogy mit szeretnél, akkor hívj! – Mondta, majd nagy lendülettel vágta be a bejárati ajtót maga után én pedig csak döbbenten néztem a csukott ajtót, majd kis idő múlva fáradtan rogytam le a kanapéra.

Voltaképpen igaza van. Mindig megpróbáltam kihúzni magam az elkötelezettség alól. A legnagyobb baj, hogy ha elképzelem a jövőmet, azt, hogy egyszer családot alapítok és gyerekeim lesznek, valahogy nem Rick az, akit férjemként látok. Szeretem őt, de nem tudom elképzelni maga vele úgy, mint egy család. Hihetetlenül szerencsétlennek és szánalmasnak éreztem magam a helyzet miatt. Rick annyira jó ember, én pedig rendszeresen vagy megbántom vagy úgy teszek, ahogy azt ő, és egyébként mindenki más is elvárna tőlem. Nagy sóhajjal karöltve mentem a konyhába és húztam le a tűzről az ételt. Teljesen elment az étvágyam, helyette inkább végtelen fáradtságot éreztem lelkileg és testileg is egyaránt, ezért inkább átvettem a pizsamám és bebújtam a jó meleg takaró alá abban bízva, hogy a holnappal majd megváltozik valami.

Másnap reggel nyúzottan és fáradtan keltem. Este szinte azonnal elaludtam, de reggel úgy keltem, mintha csak pár percet pihentem volna. Nehézkesen szedtem össze magam és indultam el dolgozni. A napom is úgy telt mint a reggelem: nehezen. Nyűgös voltam, figyelmetlen és fáradt. Nyugtalansággal töltött el a tény, hogy a munkaidőm elteltével találkozunk Billel. Nem tudtam, hogy mit várjak, mit fog mondani, azonban türelmetlen is voltam, hisz évek óta a magyarázatára várok.

Hihetetlen izgalommal mentem végig az irodaház magas előterén s ahogy megcsapott a téli hideg, karomat magam előtt összefonva indultam el a szemközti pékségbe, ahol Bill már várt rám. Tőle szokatlan öltözékben, hétköznapi farmernadrágban és pulóverben, baseball sapkával a fején üldögélt az apró üzlet legeldugottabb sarkában, kezeit pedig egy papírpoháron pihentette. Ha nem kerestem volna a szememmel rögtön őt, talán fel sem ismerem a szokásos maskarái nélkül. Csodálkozva és elbűvölten néztem, ahogy elvegyül az emberek közt, furcsa volt őt így látni: hétköznapinak.

– Szia – köszöntem, ahogy megálltam mellette. Gyorsan levettem a kabátom majd a szék támlájára terítettem és leültem vele szemben. Ahogy meglátott, gyönyörű barna szemei rögtön felcsillantak, szája pedig széles, őszinte mosolyra húzódtak. Bill midig is az érzelmek embere volt. Az arcáról le lehetett olvasni mindig is azt, hogy milyen érzelem dúl épp a szívében. Úgy tűnik, vannak dolgok, melyek sosem változnak.

– Szia – üdvözölt ő is. – Kérsz valamit? – Állt fel rögtön.

– Igen, egy kávé jól esne, köszönöm – feleltem fáradtan. Miután megkaptam a kávémat, csend ült közénk. Ő valószínűleg nem tudta hol is kezdje, én pedig nem akartam erőszakoskodni. Csak rá-rápillantottam és elmélyedtem az emlékeimben.

Színtisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor megismertem őt. Két barátnőmmel az érettségi után úgy döntöttünk, hogy bejárjuk az országot. Vonatoztunk városról városra, buliztunk, jól éreztük magunkat. Egy ilyen buli alkalmával találkoztunk először. Őszintén szólva, halvány gőzöm nem volt róla, hogy ki ő. Azt hittem, hogy egy átlag sráccal van dolgom, különleges stílussal. Ő meghívott egy italra én pedig elfogadtam, aztán egész este táncoltunk és beszélgettük. Ő nem mondta el, hogy híres, én pedig nem is sejtettem. Azt hiszem azon az éjszakán lette fülig szerelmes belé. Végül este, vagy inkább hajnalban elmondta, hogy a Tokio Hotel énekese, mesélt a karrierjéről, a hírév árny oldalairól és arról, hogy milyen nehéz volt neki akkoriban. Az első találkozásunk végén úgy köszöntünk el, mintha ezer éve ismernénk egymást. Az idő múlásával azt hittem, hogy a találkozásunk egyszeri volt, de aztán az interneten kezdtünk el beszélgetni, majd szépen lassan szerelmes párrá avanzsáltunk. Sokszor találkoztunk azalatt az egy év alatt míg együtt voltunk. Vagy ő jött hozzám, vagy én hozzá, ha az országban volt. Ha becsukom a szemem emlékszem az érintésére, az illatára, a becéző szavaira, melyeket a fülembe sugdosott elalvás előtt, és ha ezekre gondolok, minden sejtem könyörög, hogy újra átélhessem, csak egy pillanatra újra azt az érzést, amit a karjai közt éreztem.